2013. július 20., szombat

Amnesia - 6. rész


http://images6.fanpop.com/image/photos/32300000/Hyunseung-ieva0311-32381739-500-281.gif
Ajánlott zene: Dongwoon és Doojoon - When the door closes 



*HyunSeung POV*

   Aznap hazakísértem MinSeot… pont úgy, ahogy az első találkozásunkkor. Gyűlöltem magam, amiért ennyi fájdalmat okoztam. A pillanattól, amikor emlékképek derengtek fel előttem, teljesen elveszítettem a fejem és a könnyes arcán megjelent halovány mosoly csak még boldogabbá tett. De aztán kimondtam, ami ismét összedöntötte benne a reményt. Átkoztam magam emiatt.  Egyszerre éltettem és öltem meg, egyszerre gyógyítottam és sebeztem meg, újból és újból. Tőlem függött, minden rajtam múlt, én voltam az, aki irányított.
   Mindennél jobban gyűlöltem ezt a helyzetet. Úgy szerettem volna emlékezni mindenre, úgy szerettem volna ezt az egész dolgot végre lezárni. MinSeo nem tett ellenem semmit, és mégis ő volt az, aki leginkább szenvedett. Én könnyűszerrel továbbléphetnék, nem kéne mást tennem csak, folytatni, amit elkezdtem, és elfelejteni azt, hogy van valami, amire emlékeznem kéne. De MinSeo… túl jó hozzám, és a tudat, hogy ha nem küzdök, ha nem emlékezem, ő belehal a fájdalomba. Belehalna, mert csak én vagyok neki, mert még mindig teljes szívéből szeret, és valahol legbelül én is őt. És ezt ő is tudja, én is tudom. Mindenki tudja. Előbb fogadná el azt, hogy szakítok vele, hogy megcsalom, hogy egy balesetben meghalok, mert tudna okokat találni, de így… ebben a helyzetben nincs semmi ok. Minden bennem van, minden emlék és érzelem, az elmúlt három év, amit vele töltöttem, bennem van elrejtve. Valahol, legbelül, amit elő kéne hívnom.
   De mi van akkor, ha mégis elvesztek? – csendült fel bennem a kérdés, miközben hazafelé tartottam. Mi van, ha azon az éjszakán minden emlék megszűnt? Mi van, ha csak feleslegesen pazarlom az erőt arra, hogy visszahozzam a múltamat? Mi van, ha minden hiábavaló? Mi van, ha a semmiért küzdök ilyen erővel, mi van, ha nincs jövőnk, mi van, ha a szerelmünk tönkrement? Mi van, ha ez a végünk?
- Nem! – kiáltottam fel hangosan, majd egy hatalmasat rúgtam bele egy szemetes konténerbe, melynek kongása sokáig visszhangot vert a kietlen utcán. – Nem! – üvöltöttem még egyszer, miközben idegesen és zaklatottan túrtam bele hajtincseimbe. Arcomat kezeimbe temettem, és zilálva rogytam térdre. – NEM! – még erőteljesebben ordítottam fel, s még hosszabban hallottam csengeni a néma házfalak között.
   Sírtam. Összegömbölyödtem a földön, és zokogtam. A fájdalom, az az égető érzés nem hagyott békén, és úgy éreztem, ha kitépném a szívem, minden elmúlna.
   Miért? Miért pont mi? Mégis mit vétkeztünk? Mi csak szerettük egymást… ez miért bűn? Miért kell ezen átesnünk? Miért? Kinek nem feleltünk meg, kit bántottuk, kinek okoztunk fájdalmat a boldogságunkkal? Miért mi?
   Dühösen ütöttem egyet a betonba, miközben szüntelenül folytak könnyeim. Üvöltöttem, újból és újból, mintha ezzel akármit is meg tudnék oldani. Ordítottam, mert jól esett, mert csak így voltam képes elviselni a pusztító tüzet magamban.
   Küzdeni fogok. Nem érdekel, min kell keresztülmennünk, de nem adhatom fel. Nincs olyan, hogy elfelejtett emlékek, nincs olyan, hogy az eddigi életem, a boldogságom csak úgy elvesszen. Nem! Én ezt nem tudom elfogadni. Meg kell tennem. Tudom, hogy MinSeo az, pontosan tudom, hogy szeretem, és mivel szeretem, nem fogom elfogadni a tényt, hogy el kell őt felejtenem.

*

   Nem tudom, mikor értem haza, de mind az öt csapattársam mélyen aludt. Megejtettem egy gyors zuhanyt, és befeküdtem az ágyamba.
   De nem jött álom a szememre. Csak forgolódtam jobbra-balra, hol melegem volt, hol fáztam, hol túl magas volt a párnám, hol túl alacsony. Kényelmetlen volt az ágy, pedig nem először aludtam benne. Már a lepedőt is teljesen lerúgtam, s dühösen hajítottam a szoba sarkába a takarót és az egyik párnát. Felültem, arcomat kezeimbe temettem, és megpróbáltam visszatartani könnyeimet. Erős késztetést éreztem, hogy sírjak, de mégis mit értem volna el vele? Az nem old meg semmit, attól még nem térnek vissza az emlékeim, attól még nem lesz könnyebb és attól még ugyanúgy kínozni fog a fájdalom.
   Tehetetlenül néztem körbe, mintha valamit keresnék, mintha, mintha…
   Valami hiányzott volna.
   Hiányzott.
   Hatalmas űrt éreztem magamban, és úgy éreztem, ez a vákuum fog beszippantani. Saját magamat fogom elpusztítani, a saját szenvedésem fog megfojtani.
   Hiányzott.
   Túl üres volt a szoba, és ahogy szemeimmel végignéztem a sötétségben, egyszerre idegennek és taszítónak találtam. Ez nem az én szobám, ez nem az a hely, ahol aludni szoktam, ez… ez valami más. Úgy éreztem, mintha elraboltak volna, és kényszeríttettek volna, hogy itt maradjak.
   Hiányzott.
   A levegő is más volt. Szokatlan. Undorító, orrfacsaró. A magány és a keserűség egyvelege terjengett, ölelt körbe és megpróbált még keservesebb légkört biztosítani. Szép lassan akart megfojtani. El akarta űzni a megszokott békés, nyugodt, harmonikus, családias és szeretetteljes illatokat.
   Hiányzott.
   MinSeo hiányzott.
   Magam mellé pillantottam, az ágy másik felére. Mindig ott szokott feküdni. Mindig mellettem szokott lenni, és édesen bújik hozzám. Mindig hallom lélegzetvételét fülemben, mindig érzem szívverését kezem alatt, mindig látom hófehér arcát, csukott szemeit, kócos haját. Mindig felriadtam, amikor megmozdult mellettem, minden egyes apró neszre figyeltem. Mindig én védelmeztem, mindig éreztem teste melegét, szeretetét, mindent. Mindig éreztem őt.
   De most… most nem volt itt. Többé már nem… És ez végtelenül hiányzott… Otthon akartam lenni, a közös lakásunkban, a közös életünkkel, magam mellett akartam tudni ismét… Ha kell, lemondok a csillogásról, feladom az énekesi karrierem, csak hadd kapjam őt vissza. Bármin változtatok, bármit feladok, de őt nem… Az életemet nem…
- Kérlek, add vissza őt… - suttogtam remegő hangon az éjszakába, és hallottam, ahogy a négy fal között kitör belőlem a zokogás, s kéréseim süket fülekre találnak…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése