Amnesia - 7. rész

Ajánlott zene: Ashily - Lucky
http://www.youtube.com/watch?v=dwCcCs9tojc

*MinSeo POV*

   Újabb hetek telt el azóta, hogy legutóbb találkoztunk. A napok kínzó lassúsággal teltek, minden másodperc maga volt az örökkévalóság. Ennek ellenére mégis úgy tűnt, az idő vészesen pereg, hisz már lassan két hónap is elmúlt.

   Két teljes hónap.

   Rövid, de mégis túl hosszú. Nem tudtam, hogyan történhetett ez, csupán csak a végeláthatatlan háborúkat érzékeltem, amik bennem dúltak. Ezalatt az idő alatt azon voltam, hogy eltereljem a gondolataimat, de mindhiába. Újra és újra azon kaptam magam, hogy könnyeim némán csordogálnak le arcomon.

   Minden másodperc elteltével csak elhatalmasodott rajtam a fájdalom.

   Minden másodperccel fogytak az esélyeink, és kétséges volt, hogy valaha még együtt leszünk.

   Minden másodperccel közelebb kerültem elvesztésedhez.

   Néha úgy tűnt, hogy van reményünk, néha úgy éreztem, minden a régi lehet, néha úgy tűnt, ez is csak aprócska gond, amin hamar túljutunk, de aztán rá kellett jönnöm, hogy nem. Csupán csak azért hittem ezeket, mert mikor felidéztem az emlékeinket, a boldogságunkat, minden tökéletes és szép volt, és ez kihatással volt rám. De csak addig a percig, amíg fel nem eszméltem.

   Úgy éreztem, lassan meg fogok őrülni, hogy lassan a saját önmarcangolásom fog sírba vinni. Tovább kellett lépnem, élnem kellett volna, de képtelen voltam rá. Mintha megfagyott volna körülöttem az idő, és ezzel együtt mintha a fájdalom is éles karmaiba zárt volna. Nem tudtam szabadulni.

   Nem akartam feladni.

   HyunSeung volt az, aki megtanított arra, hogy bármi is történik, ne adjam fel. Ő tanított meg küzdeni, ő tanított meg arra, hogy ha elbukok, hogyan álljak talpra. És az, hogy ő hitt bennünk, az, hogy ő még hitte, hogy minden ismét csodás lehet, nekem is erőt adott.

   Küzdöttem, pedig valahol legbelül én is tudtam, ahogy ő is, hogy értelmetlen. Hogy el kell engednünk a másikat. De akármikor megpróbáltam elképzelni nélküle az életemet, rájöttem, hogy inkább szenvedek egy örökkévalóságon át, de nem fogok lemondani róla… rólunk. Az borzalmasabb lenne mindennél.

   Nem tudtam feladni.

*

   Este volt. Az utcákat koromsötétség uralta, s valami halk, lágy szellő duruzsolt fülembe. A Hold vakítóan ragyogott a csillagtenger sokaságában, s hatalmas mosollyal nézett le rám. Mint egy hatalmas bástya, mint egy őrangyal álldogált egy helyben, s úgy tűnt, mintha odafentről vigyázna rám. A levegőben furcsa illatokat éreztem, a közeledő vihar illatát. Gyönyörű volt az éjszaka, mégis veszélyben éreztem magam, mégis vészjóslóan hatott rám.

   Már messziről kiszúrtam egy sötét árnyat, és egy pillanatra megtorpantam. Visszafordulhattam volna, de nem tettem. A végzetembe akartam sétálni, és nem érdekelt, hogy ha újabb fájdalomban lesz részem. Látnom kellett.

   HyunSeung alakja egyre jobban kirajzolódott előttem, ahogy közeledtem felé. Ott állt az egyik utcai lámpa alatt; megismertem vörös hajáról. Nem indult el felém, amikor ő is észrevett, megvárta, míg én is beérek a fény alá, így legalább mindketten láthatjuk a másik arcát.

   Köszöntünk, de sokáig nem szóltunk egymáshoz. Csak álltunk egymással szemben, és a másik arcát fürkésztük. Nem tudtam, mire gondolhat, csak sejtettem, hogy próbál újabb emlékeket előidézni. Hiába találkoztunk többször is, az első találkozásunk emlékénél többet nem sikerült felidézni. Arcán láttam, ahogy izmai meg-megfeszülnek. Szeme alatt hatalmas lila karikák éktelenkedtek és a beesett, sápadt arcán a kínkeserves, álmatlan éjszakák mély nyomot hagytak. Rossz volt így látnom, és ez még jobban nyomasztott.

   Nem tudtam, mit mondhatnék. Az egyetlen dolog, amit szerettem volna, hogy megszüntessem a köztünk lévő távolságot, magamhoz öleljem, és beleolvadhassak a szeretetébe. Semmit mást nem akartam, csak őt. Itt volt előttem, karnyújtásnyira, közös múlttal, mégsem érhettem hozzá.

   Többé már nem.
- Mi lesz velünk? – kérdeztem rekedten, s úgy tűnt, mintha hangom valahonnan nagyon messziről érkezne. Az első könnycseppek lassan utat törtek, s ahelyett, hogy könnyebb lett volna, a fájdalom ránehezedett lelkemre, még sűrűbb lett.
- Nem tudom… - suttogta erőtlenül – Nem tudom… Én… én…

   Nem tudta befejezni, nem tudta kimondani gondolatait, ahogy én se. De nem is kellett, mert pontosan tudtam, mit szeretne. Meg akartuk kímélni egymást, meg akartuk óvni a másikat az igazságtól. Halogattuk kimondani, mert valahol legbelül még mindig hittünk.
- Miért vagyunk itt? – tért ki végül.

   Az eső lassan esni kezdett. Apró, lágy cseppekben, melyek oly halkan értek földet, mintha attól félnének, megzavarják a beszélgetésünket. A levegő hűvösebb lett, s kezdeti cirógatásai most már nem voltak kellemesek. Mindketten éreztük a vég közeledtét.
- Itt kérdeztél meg arról, hogy leszek-e a barátnőd… - mondtam, holott ő is tudta pontosan. Egy aprócska mosoly jelent meg ajkamon, ahogy felrémlett előttem az az éjszaka, de csakhamar eltűnt az a mosoly, hisz tudtam, miért vagyunk most itt.

   Próbált emlékezni, de ezúttal nem ment. Kétségbeesetten küzdött, harcolt, ahogy mindig mondta, nem akart meghátrálni, de ereje kezdett alábbhagyni.

   Percek teltek el, s az eső most már úgy zuhogott, mintha dézsából öntenék. Ezüst fátyolt rajzolt elénk, de még így is tisztán láttam HyunSeung arcát. Hogyne láttam volna, hisz három évig együtt voltunk! Ha akartam se tudtam volna kiverni fejemből!

   Sírni kezdtem. Az esővel eggyé váltak könnyeim, így HyunSeung nem láthatta őket, bár tudtam, hogy tudja. Az ő szemében is megjelentek az első sós cseppek. Kezét nyújtotta felém, de nem fogtam meg. Szerettem volna, mindennél jobban szerettem volna, de nem tehettem.

   Nem tehettük.

   Többé nem.

   Hátrébb léptem egy lépést. Testemre ólomsúly nehezedett, szívem eszeveszetten tiltakozott és üvöltözött, hogy ne tegyem. Minden lépés fájt, minden lépés nehéz volt, minden lépésnél darabokra tört a szívem.

   HyunSeung leengedte kezét, de nem állított meg. Szeretett volna, de mindketten tudtuk, mi a megoldás. Mégis meddig szenvedjünk? Mi van, ha egy életen át azért küzdünk, hogy visszahozzuk a múltat? Mi van, ha a saját életünket adjuk ezért, és közben teljesen elfeledkezünk másról? Vonjuk meg a saját boldogságunkat, osztozzunk a közös fájdalomban? Ezt kéne tennünk, ez lenne az életünk?

   Nem. Ez nem lenne helyes. És ezt mindketten tudtuk.

   Hátat fordítottam, majd futni kezdtem. Az eső csak zuhogott és zuhogott, a szél vadul tépte a fák lombjait, a vezetékeket, az utcai lámpák kialudtak. Hallottam, ahogy HyunSeung ordítani kezd a fájdalomtól, ahogy tehetetlenül zokogni kezd.

   Feladtam.

   Mindketten feladtuk.

   Hazudtunk önmagunknak.