2013. augusztus 4., vasárnap

My dream - 1.rész




Nappal volt. Gyönyörű, tavaszi délután. Kellemes, lágy szellő simogatta arcom, miközben játékosan bele-belekapott egy-egy hajtincsembe, táncra perdítette, majd ugyanolyan könnyedséggel tovább állt.
Az iskola falai magasan nyúltak az ég felé, és hatalmas árnyékot vetettek rám. A napfény alig tudott bejutni a vastag falak között, és ezzel még a legforróbb nyári nappalok is csak épphogy langyosak voltak. Teljesen kirekesztették a világosságot, és ez a sok, szürke, tömött beton bezártság érzését keltette bennem. Mintha csak egy börtönben lettem volna.
Undorodtam ettől a helytől, és nem csak a kinézete miatt. Az emberek miatt is… Emberek? Vámpírok. Vámpírok voltunk mindannyian. Ez volt az oka annak, hogy mindennapjainkat a sötétségben töltöttük. Sajnos csak néhányunknak adódott meg az a lehetőség, hogy szénné ne égjünk, ha csak egy kis halvány csíkban is a bőrünkhöz ér a Nap. Én is közéjük tartoztam. Noha az évek alatt, amit itt töltöttünk és tanultunk a vámpírélet hogyan s miértjéről, valamint arról, hogyan használjuk a képességeinket, többek között azt is megtanították, hogyan ne égjünk el a felismerhetetlenségig. Persze ez is olyan volt, amit nem sokan tudtak elsajátítani, szóval érthető, hogy miért nem engedtek minket a szabad ég alá.
Utáltam az ittenieket. A diáktársaimat, akik ugyanolyanok voltak, mint az emberek, csak azzal a különbséggel, hogy vért ittak és lehetetlen volt elpusztítani őket. Vagy legalábbis nehezebben, mint a halandókat. Nálunk, vámpíroknál is megvolt a kiközösítés, a lenézés, a kiemelkedés, a menőzés, a másik bántása meg az ilyenek. Szerencsére én nem tartoztam egyik klikkhez sem, jól megvoltam saját magam is. Nem, nem voltam teljesen egyedül, voltak barátaim, de sosem volt szoros kapcsolatom másokkal. Magányos farkasként éltem, tengődtem közöttük, ha valaki segítségre szorult, természetesen segítettem, de hogy én valaha kérjek akárkitől is szívességet, neeem! A tanárok meg… nos egyszerűen vagy lúzerek voltak, vagy túl okosnak gondolták magukat. Az még oké, hogy segítenek megtanítani minket a képességeink használására, de hogy megannyi történelmet és szabályt bemagoltassanak velünk! Őrület! Erre elég nehezen tudtak rávenni, így elég sokszor meggyűlt a bajunk egymással. Ez van, ha valami nem érdekel, azt nem tudom megjegyezni, bármiféle morbid módszerrel is akarják azt a fejembe vésni.
- Hey, MinSeo! - huppant le velem szembe barátosném, aki az egyetlen kivétel volt minden alól. – Min töröd annyira a fejed?
- Áh, semmin – kortyoltam bele a frissen öntött üdítőmbe –Csak várom a pillanatot, amikor végre elhúzhatom innét a csíkot.
Barátnőm jóízűen felkacagott, amin muszáj volt nekem is mosolyognom egyet.
- Örülök, hogy ezt ennyire viccesnek találod – dünnyögtem az orrom alatt.
- Te is tudod, hogy még itt leszel egy ideig. Alig jöttél ide öt éve, még minimum ötször ennyit le kell húznod.
- Jajj, hagyjál már! Ne emlékeztess erre, jobb, ha nem tudok róla! – megdörzsöltem szemeimet, majd tenyereimbe temettem arcomat – Most komolyan, mi a jó istennek vagyunk itt? Úgyse tanulunk semmit! Én legalábbis már mindent tudok, amit tudnom kell. Nem egózásból mondom, de messze feljebb járok egyes tanároknál is.
- Tudom, tudom, a drágalátos urad megtanított sok mindenre – mondta szemforgatva – Jut eszembe, mikor is látogatott meg utoljára?
- Két éve…
- Hűű. Jól cserbenhagyott. Nem gondolod, hogy elhagyott téged?
- HyunSeung? Dehogy! Sosem tenné! – intettem le – Különben is, ma fog meglátogatni.
- Igen? Ezt honnan tudod? – lepődött meg.
- Csak tudom. Érzem – gyanúsan mért végig – Most mi van? Elég régóta együtt vagyunk, jól ismerjük már egymást. Néha szavak sem kellenek ahhoz, hogy tudjuk, mit gondol a másik. Meg amúgy is, nem emlékszel? Ő az egyik legerősebb vámpír a földön, ha akarná, az összes gondolatomat ki tudná olvasni még a világ másik feléről is.
- Ki tudja, lehet most is azt teszi. Vagy egész idő alatt ezt tette.
- Nem hiszem, arról tudnék. Érezném, hogy valaki babrál az agyamban.
- Hát jó, végülis te tudod – rántott vállat végül – Óh, ne, már csak ez hiányzott! – sóhajtott fel, miközben arca fájdalmasan eltorzult, és lehajtotta fejét a padra.
- Mi? Mi az? – néztem rá kérdőn. Eszembe se jutott megfordulni, azzal csak nagyobb feltűnést keltettem volna.
- Csak Miss. Szőkeség és a bandája.
És ahogy ezt kimondta, már meg is érkeztek mellénk.


- Nocsak, nocsak, csak nem a hírhedt Park MinSeo és a barátosnéja, Han Minah? – kérdezte gúnyos hangnemben.
Kedvem lett volna megfogni és kitépni a gigáját, de türtőztettem magam.
- De, éppenséggel mi vagyunk – feleltem higgadtan – Mit akarsz?
- Na, most miért vagy ilyen? Én csak barátkozni szeretnék. És még csodálkozol, hogy nincs senkid.
- Cööh. Zavar, hogy egyedül vagyok? Nincs kedvem ehhez a rohadt társasághoz, mint a tiéd és a többieké. Szánalmasak vagytok. Különben is, téged is csak azért bírnak, mert az igazgató lánya vagy, és senki nem akarja elhagyni az iskola biztonságot nyújtó falait – vetettem oda nem túl kedvesen.
- Ne merészelj így beszélni velem, hallod?! – förmedt rám, majd elkapta karom, és belevájta körmeit, mire egyből kiserkent a vérem; míg a másikkal megfogta torkomat, és szorongatni kezdte – Vigyázz, mit mondasz, mert még te leszel az, aki megbánja, hogy megszületett.
- Miért, mit csinálsz, megölsz? Bocsika, de már meghaltam. Tudod, vámpír vagyok, mint te! – mondtam, miközben megeresztettem egy gunyoros és ördögi mosolyt. Miss. Szőkeség, rendes nevén Lee Sekyung gyengébb volt nálam, és hiába próbált fojtogatni, mintha meg sem éreztem volna. Noha miután minden erejét összeszedte, és két kézzel ragadta meg nyakam, már kezdtem kissé nehézkesen venni a levegőt.
- Nagyon vicces vagy, látom! De ne hidd azt, hogy akármit is elérhetsz!
- Mit akarok elérni? Komolyan, nem értelek! Minek keresed a bajt? Ennyire unatkozol, hogy másokat cseszegetsz?
- Befogod végre, vagy azt akarod, hogy a kis barátnődnek baja essen? – nézett hirtelen Minahra, miközben a többi barátnője megindult felé.
Tudtam, hogy mindannyian erősebbek a barátnőmnél, és ha hozzányúlnak, az akár maradandó károsodással járhat, így hát nekem sem kellett több: egy mozdulattal lesöpörtem magamról Sekyung kezeit, majd a mellkasához nyomva tenyeremet meglöktem, ő pedig nekivágódott a tíz méterrel messzebb lévő falnak. Mire a földre esett, én már ott térdeltem mellette. Nyakánál fogva felrántottam, majd ismét nekivágtam a falnak, de ezúttal a levegőben tartottam. Hallottam, ahogy csontjai szilánkosra törnek, de ideje nem volt arra, hogy ennek hangot adjon. Szájából és orrából vér kezdett csorogni, és biztos voltam benne, hogy ebből még bajom lesz, ha most nem állok le. Bár a vámpírok gyorsan gyógyulnak, néhány óra és egy karcolás sem marad rajta.
- Ha még egyszer, ismétlem, még egyszer ki mered ejteni a barátnőm nevét, vagy akár egy ujjal is hozzá mersz érni, megöllek! - minden szót lassan, és hangsúlyosan ejtettem ki - És ez nem csak fenyegetés, tényleg megteszem. Te is tudod, hogy képes lennék rá, és van erőm hozzá. Soha ne húzz ujjat az idősebekkel, világos, mert még könnyed megjárod! – szemeiben félelem csillant. Megértette, amit mondtam. Tudta, hogy meg fogom tenni, és tudta, hogy rossz emberrel kezdett ki. Persze nem ez volt az első húzása, amikor megpróbált belém kötni, de eddig tűrtem. Ha a barátaimmal kezd el fenyegetőzni, na, akkor lépi át valaki nálam azt a bizonyos határt.
Eleresztettem. Vért köhögött fel, lélegzetvételkor sípolt tüdeje, szörcsögött, mint aki valami szaftos ételt eszik. Nem haldoklott, csak az egyik bordája átszúrta a tüdejét. Fehér pulcsija már tocsogott a vértől, és mikor magára nézett, egy hatalmasat sikított. Senki nem segített rajta; csak álltak körülötte és nézték, ahogy a vér egy tócsába gyűlik alatta.
Letérdeltem mellé, ő pedig rám emelte tekintetét. Mint egy ártatlan, rémült bárány, úgy nézett rám. Hatalmas fekete szemei könyörögtek, hogy ne hagyjam meghalni. Szánalmasan és kiszolgáltatottan festett. Egyik ujjammal megfogtam kiálló bordája részét, majd egy hirtelen mozdulattal visszanyomtam azt a helyére, miközben ő hangosan felüvöltött. Ezután felálltam és elsétáltam onnét. Mint mondtam, órák múlva már ép és egészséges lesz, ha a súlyosabb sebeket rendbe hozzák, különben órákig szenvedhet, mire a saját teste regenerálódik.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése