My dream - 2. rész

- Köszi – mondta hálásan Minah, miközben sétára indultunk.
- Nincs mit. Tudod, hogy belehalnék, ha valami bajod esne - karoltam át – És amúgy is, miért azokat akarja bántani, akik fiatalabbak nála? Ez nem fair.
- Ez mondjuk igaz – sóhajtott fel – De legalább most megtanulta, hogy ki az úr a háznál.
- Ne hidd azt, hogy le fog állni. Most csak még jobban felhúzta magát, mert megaláztam. Bosszút forral, úgyhogy jobb lesz, ha meghúzod magad – néztem rá komolyan.
- Oké. Tudod… - váltott hirtelen komoly hangnemre – Arra gondoltam, hogy akár… taníthatnál te engem! Tudod, kedvem lenne egyszer nekem is úgy a falba döngölni azt a csajt.
- Hát nem is tudom… Nem vagyok tanító, nem értek az ilyenekhez, de talán egy-két dolgot tudok neked mutatni. Amúgy meg ne aggódj, néhány év, és sokkal erősebb leszel, mint ő. Nem fogja sokáig vámpírként húzni.
- Főleg akkor nem, ha te itt vagy, igaz? – egy harmadik hang szólalt meg a hátunk mögött, mire mindketten ijedten fordultunk meg – Üdv csajok, régen találkoztunk!
- HyunSeung? Te mi f.szt keresel itt? - Minah nem tétovázott döbbenetét a tudtunkra adni, de az említett csak jót nevetett ezen.
- Köszi, az üdvözlést, Minah, én is örülök, hogy látlak – mosolygott szélesen.
- Jó, na, tudod, hogy értettem – forgatta meg szemeit Minah – De azt hiszem, én inkább magatokra hagylak - azzal el is viharzott.
- Rég láttalak, HyunSeung – mondtam kissé ridegen. Örültem, hogy itt van, és kedvem lett volna a nyakába ugrani, de ugyanakkor dühös is voltam rá. Mi jogon hagyott magamra csaknem teljes két évre?
- Tőled nagyobb üdvözlést vártam – jegyezte meg szúrósan, majd odalépett elém, magához húzott és megcsókolt. Utáltam, mikor ezt csinálja, és ő ezt pontosan tudta. El kellett volna löknöm magamtól, de ehelyett csak beleolvadtam karjaiba és csókjába, miközben kezeimmel átkaroltam nyakát. Hiába is, az engesztelésben nagyon jó volt.
- Jól van, bocsi, kissé felhúztak az előbb – mondtam, miután levegőhöz jutottam.
- Igen, láttalak az előbb. Jól odavágtad azt a szerencsétlen lányt! Nem is tudtam, hogy ilyen harcias lettél.
- Tudod, hogy csak akkor teszek ilyet, ha okom van rá. És most volt okom.

- Igen, mindent hallottam. Amúgy megengedett az ilyen viselkedés itt?
- Tőled tanultam, ha valakinek baja van vele, téged kell, hogy megkeressen.
- Persze, fogd még rám! – játszotta tovább a szerepét, én pedig elnevettem magam – Hiányoztál! – simított ki egy tincset arcomból, majd mélyen a szemembe nézett. Elpirultam, pedig ez nem volt megszokott tőlem. De ő HyunSeung, akit szeretek, ő bármiféle érzelmet képes előcsalni belőlem csupán a jelenlétével. És a szemei… azok a gyönyörű, mogyoróbarna szemek… mindig képesek rabul ejteni.

Ismét csókba vonta ajkaimat, én pedig nem tagadtam meg. Őrületesen hiányzott már, és végre nem éreztem magam olyan nyomorultul egyedül.
- Ezt nem igazán itt kéne… - motyogtam ajkaiba, mikor éreztem, hogy kezei lejjebb vándorolnak – Tudod, iskolában vagyunk, az ilyen nem megengedett itt.
- Oh, bocsánat – engedett el, majd egymás mellett sétálva elindultunk valamerre.
- Mi okból jöttetek ide? – érdeklődtem.
- Csak látni akartalak – nézett ismét rám.
- Elég a bókolásból, HyunSeung, nem áll jól neked! Szóval?
- Igazat mondtam. Rég találkoztunk már. Meg… van egy kis elintéznivalóm itt, és még mielőtt megkérdeznéd, nem, nem mondom el és igen, meg fogod tudni.
- Csak jöttetek leellenőrizni a sulit, nem?
- Ezt meg honnan veszed? – lepődött meg.
- Nem csak te tudsz olvasni a gondolataimban – vigyorogtam rá.
- Mióta…?
- Amióta megtanítottál rá. Tudod, ha velem vagy, nem csak én szoktam elérzékenyülni, hanem te is – nevettem egyet arckifejezésén – De nyugi, tőlem senki nem tudja meg, miért jöttetek. Miféle pletykákat hallottatok a suliról?
- Tudod azokat nagyon jól. Hisz nem emiatt utálsz itt lenni annyira?

- Ez igaz. És a többiek is itt vannak? Biztos, sehová sem mész egyedül, mert túl unalmas – válaszoltam meg saját magamnak a kérdést. Ekkor érkeztünk meg ahhoz az asztalhoz, ahol a rég nem látott ismerőseim ücsörögtek.

Hosszas beszélgetés vette kezdetét, ami egészen az éjszakába nyúlt. Hülyeség, hogy a vámpírok nem szoktak aludni. Szoktak, csak nem olyan sűrűn, mint az emberek. Nekünk elég hetente nyugovóra térni néhány órára, és utána egy héten keresztül ismét frissek és üdék vagyunk. Legalábbis a legtöbbünk így működik, persze kivételek itt is vannak. Az idősebbek, mint mondjuk HyunSeung, neki szinte nincs már szüksége alvásra, talán évszázadonként egy-két percre. Ötletem sincs miért, de én ez alól is kivétel voltam. Nekem bőven elég félévente aludni egy kicsit. A szervezetem sokkal gyorsabban átveszi a vámpírélet jellemzőit, mint mások – valószínűleg HyunSeung hatására.

Hirtelen egy hangos sikítás szelte ketté az éjszaka sűrű csendjét. Mindannyian ledermedtünk egy pillanatra, majd néhány másodperccel később ismét folytatódott a beszélgetés.  Minah-val összenéztünk, csak mi ketten tudtuk, hogy ez rosszat jelent. Noha megszokott volt, hogy néhanapján valaki meghal, szimplán csak azért, mert nem képes a vámpírlétre, de mi tudtuk, hogy ez egyszer valami más történt.
- Maradj itt, majd én megnézem – nézett rám aggódva, majd nyugtatóan végigsimítva karomon felállt az asztaltól, és eltűnt a sötét falak között.
- Nem tud senki sem az érkezésetekről? – fordultam HyunSeung felé, hogy eltereljem a gondolataimat.
- Az attól függ. Az igazgatóinál csak azt tudják, hogy valakik vendégségbe jöttek, azonban keringenek már a pletykák, hogy az egyik Város Ura jött látogatóba. De tudod mekkora ez az intézmény, mire kiderül az igazság és megtalálnak minket… napok is eltelhetnek – felelte, majd jókedvűen felemelte poharát és lehúzta.
- Hogy tudsz te mindig ilyen higgadt maradni? – ráztam meg értetlenül fejem, majd követtem példáját.
- Nincs okom az idegeskedésre, hisz nincs veszítenivalóm. Időm, mint a tenger – vette ki a kezemből a poharamat – Te pedig ne utánozz, a végén még részeg leszel!
- A vértől? Hülye vagy? – ráncoltam össze homlokom.
- Nem, tőlem – mondta, majd szenvedélyesen megcsókolt.
- Vagy inkább te ittál túl sokat, hatalmasra nőtt az egód hirtelen – közöltem vele szárazon, mire elvigyorodott. Fogai között vörösen csillant meg a vér, ami hirtelen felpezsdített és azon kaptam magam, hogy ismét ajkaira tapadtam és a vértől próbáltam megszabadítani.
- Nyugalom, kislány, hosszú még az éj – húzta az agyamat, és elszakadt tőlem – És tudod, iskolában vagy – figyelmeztetett széles vigyorral az arcán, mire dühösen vállba bokszoltam.
- Kapd be!

Néhány perccel később Minah ismét csatlakozott a társaságunkhoz. Azonban egyből feltűnt, hogy hófehér bőre még sápadtabb lett, mint volt, és az ijedtség teljesen ráfagyott.
- Minah, minden rendben? – fogtam meg óvatosan kezeit, és közelebb csúsztam hozzá – Mi történt?
- Én… nem… én… ő… - dadogta barátnőm. A sokk hatására képtelen volt egy épkézláb mondatot összeszedni.
- Minah – szorítottam meg még jobban kezét – Mi történt?

Rám emelte tekintetét. Szemeiben ott ült a rémület, az a jeges, fájdalmas rémület, amitől a hátamon is felállt a szőr. Az a rémület, amit az ő szemeiben még soha nem láttam, az a rémület, amiről tudtam, engem is épp úgy le fog taglózni, mint őt. Könnyek futottak végig arcán, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha csillogó zöld szemeiből eltűnt volna a ragyogás. Felzokogott, mire a többiek egyenként csöndesedtek el és fordultak felénk.
- Jiyeon meghalt… - suttogta maga elé.
- Tessék? – a döbbenettől hirtelen élessé vált hangom úgy tűnt, mintha távolról érkezett volna. Úgy éreztem, a szívem kihagyott egy ütemet, mint akit nyakon öntöttek egy vödör jéghideg vízzel.
- Jiyeon meghalt… - ismételte meg magát.

Percekig meredtem rá, miközben próbáltam feldolgozni a hallottakat. A csend kezdett kínossá válni, de senki nem mert szólni. Némán gyászoltam, majd elengedtem Minah kezét, aki csendesen zokogni kezdett. Jiyeon meghalt… ismételgettem magamban, de mintha képtelen lettem volna megérteni a helyzet jelentését, mintha agyam teljesen leblokkolt volna. Egyedül csak onnan tudtam, hogy igaz, ami történt, hogy a düh hirtelen átvette minden érzelmem felett az irányítást, ökölbe szorítottam kezem, és egy hatalmasat ütöttem az asztalba, amiből úgy tört le egy darab, mintha csak egy faág lett volna.
- Megöllek! - sziszegtem összeszorított fogaim között - Hallott vagy, Lee Sekyung!