Dreamlabyrinth - 4. rész

Mikor ismét feleszméltem, ugyanott találtam magam. Nem változott semmi, még mindig minden koromsötétben pompázott, és úgy tűnt, a látásom lassan annyira hozzá fog szokni ehhez, hogy látni fogok. Azonban egyelőre kikészített ez a vakság és úgy éreztem, hamarosan megőrülök.

Felsóhajtottam és abban a pillanatban köhögni kezdtem, ugyanis az a förtelmes bűz - amit még mindig nem tudtam, mi az pontosan és honnan árad – rárakódott torkomra. Arcom eltorzult, ahogy a kesernyés íz végigcsúszott nyelőcsövemben, pedig nem először éreztem ezt. Valahogy úgy rémlett, utoljára nem ezt a szagot éreztem, hanem valami mást... valami finomabbat... vaníliát... az Ő illatát.

Igen, Ő itt járt. Akkor ugrott be, hogy mi is történt. Ő itt volt mellettem, az Ő hatására aludtam el. Vagy csak álmodtam? Nem, nem álmodhattam, nem lehet, hogy pont az lett volna csak egy álom. Ahhoz túlságosan is valóságosnak tűnt. Itt volt. Hisz nem fáj semmim, elmúlt minden maró kín, és még a fejemen lévő sérülés is teljesen begyógyult. Ő miatta. Ő tette ezt, különben még mindig sajogna mindenem. Vagy már belehaltam volna a sebekbe. Mindenesetre abban maradtam magammal, hogy megpróbáltam aprókat lélegezni, hátha kevesebb rosszban lesz részem.

De ha Ő itt járt, gondoltam, akkor hová lett? Miért hagyott volna magamra? Hisz tudja, hogy szeretem. Hogy ő mit érez, azt nem tudom, de tudta, hogy szükségem van rá. És csak így lelép? Egyáltalán... biztos, hogy ő volt? Hisz nem láttam az arcát, nyilván nem akarta, hogy lássam. Mert ha akarta volna, ki tudtam volna nyitni a szemeimet. De neki nincsenek természetfeletti képességei. Akkor meg hogy került ide? Biztos valaki más volt. De az érintése... az illata... a melegsége... a hangja... Bizonyos, hogy Ő volt, nincs még egy másik személy, mint Ő. És nem kevertem össze senkivel.

Tucatnyi gondolat csapongott a fejemben, és ettől élesen belenyilallt a fájdalom. Még mindig nem tudtam, mit kezdjek magammal, hogy mi a fene folyik itt, és hogy mióta vagyok bezárva ebbe a szörnyű helyiségbe. Látni akartam a barátaimat, tudni akartam, mi van velük, és látni akartam Őt is, mert tudtam, csak Ő adhat választ a kérdéseimre.
- HyunSeung! – kiáltottam el magam, és talpra ugrottam – Tudom, hogy itt vagy valahol és hallasz! Tudom! És azt is tudom, hogy Te vagy az, hiába akartad, hogy ne lássalak! HyunSeung, gyere elő!

Dühös voltam rá, amiért ezt teszi velem. Mégis mivel érdemeltem ezt ki? Mégis mire jó ez neki? Mit akar elérni, mi a célja? Azt se tudja, ki vagyok, és csak úgy elrabol? Mi jogon? Miért nem ad nekem valami okot?

- HyunSeung! – ordítoztam tovább, de nem hallottam mást, csak a saját hangomat visszaverődni a falak között. Nem jött válasz, pedig tényleg itt volt... valahol, nem messze tőlem, és biztos voltam benne, hogy nem csak hall, de lát is.

Sírva rogytam térdre tehetetlenségemben. Teljesen össze voltam zavarodva és kétségbe voltam esve. Nyomorultul éreztem magam, magányosnak és elveszettnek, mint egy első iskolás kisgyerek, aki életében először lép be az iskola kapuján.
- HyunSeung, kérlek... – suttogtam magam elé – Hisz én nem ártottam neked... Vagy talán bűn az, ha szeretlek? Kérlek... Mindig te vigasztaltál meg, akkor most miért teszed ezt?

Nem jött válasz. Semmi zajt nem hallottam, csak saját zokogásom. Már kezdtem feladni minden reményt, már kezdtem úgy érezni, örökre itt ragadok. Hogy örökre fogságba estem... de hol is? Igazából már ez sem érdekelt. Miért is érdekelt volna, ha semmit sem tudtam? Hogy élnek-e még a barátaim, hogy életben vagyok-e, hogy mi van a külvilágban, hogy megőrültem-e és mindez csak a fejemben játszódik? Semmit, de tényleg semmit nem tudtam.

Ekkor megéreztem jelenlétét. Ott ült velem szemben, és engem nézett. Nem láttam, - hisz a sötétségtől nem tudtam volna, meg amúgy is felhúzott lábaim közé fúrtam fejem - de éreztem tekintetét magamon. De már Ő sem érdekelt, már csak azt akartam, hogy ennek az egésznek vagy így, vagy úgy, de vége legyen.

- Mégis mit akarsz tőlem? – tettem fel a kérdést hangosan, bár erre csak azután jöttem rá, miután kimondtam.

Felelet most sem érkezett.
- Hát jó, nekem mindegy. Ha nem válaszolsz, akkor ne tedd. De ígérem neked, hogy valahogy biztosan kijutok innét, és azután kitöröllek az életemből. Soha többé nem fogok rád nézni, és soha többé nem kellesz majd! – nem tudtam, mire megyek a fenyegetőzéssel, de jó érzés volt kiadni magamból a feszültséget. Tudtam, hogy ezt úgyse fogom megtenni, hisz képtelen lettem volna őt elfelejteni; azt meg még annyira sem tudtam, hogy mégis hogyan szökhetnék meg, hisz mint mondtam, nem tudtam, hol vagyok.

Kezdett nagyon irritálni a helyzet. Itt ül velem szemben, és nem képes megszólalni. Itt ül, és hallgat, holott tudja nagyon jól, hogy már az őrület szélén állok. Tudja nagyon jól, hogy tudok róla, hogy rajta áll minden, és mégsem tesz semmit.
- Mondd, neked miért jó az, ha szenvedek? – újabb kérdés, újabb síri csend.

Nagyot sóhajtottam, de ezúttal megint friss, és kellemes levegőt szippantottam be. De ez mit sem változatott azon, hogy tudtam, miféle gusztustalan helyen vagyok.

Némaságba burkolództunk mindketten. Nem tudtam, mit kérdezhettem volna, hogy mivel tudtam volna szóra bírni. Az ő jelenlétében képtelen voltam gondolkodni. Csak azt vettem észre, hogy az időközben abbamaradt sírásom ismét felerősödött, és visszhangot vert. Éreztem, ahogy kezeivel felém közelít, és végigsimít kézfejemen, de elhúzódtam tőle.
- Ne merj hozzámérni... Ha nem vagy képes válaszolni nekem, akkor ne érj hozzám! – kiáltottam el magam, és egy ugrásszerűséggel karja után kaptam, hogy még véletlenül se tudjon elmenekülni előlem, de mindhiába. Eltűnt, én pedig hatalmasat hasaltam egy tócsába.

Köddé vált, mintha csak egy árnykép lett volna.