Secrets behind the door - 2. rész

× 2. rész ×

Zavartan álltam hosszú másodpercekig, és azt kívántam, bár elnyelne a föld, vagy bár felébrednék ebből a kellemetlen álomból, esetleg el is ájulhatnék, most megengedném magamnak, de természetesen semmi nem történt. Nagyon szerethettek engem odafent, biztosan jót szórakoztak ezen a kínos szituáción. Csak álltunk egymással szemben, teljesen ledöbbenve, és egyikünk sem tudta, mit kellene most tenni.

Végül megköszörültem a torkomat, és elfordítottam a fejemet, hogy mégse bámuljam szerencsétlen Taehyungot, ő pedig gyorsan leült a padra, az ölébe rántotta a táskáját, miközben magára kapta a pólóját.

- Öhm… - ennyit bírtam kinyögni, és szinte biztos voltam, hogy arcom már paprikapiros színben pompázik. – Én… ne haragudj, csak… Lee Hi… meg Jimin… szóval ő volt… én nem tudom, mit keresek itt… és… a felsőtested… vagyis izé… a… ne haragudj… bocsánat – próbáltam valami értelmeset kinyögni, miközben az ajtó irányába mutogattam.

Taehyung nem válaszolt, csak csendben ült, én pedig, amikor ránéztem, és találkozott a pillantásunk, jobbnak láttam, ha azonnal eltűnök, így gyorsan hátat fordítottam és elhúztam a csíkot.

„Ez nem lehet igaz! Miért pont velem történik meg ez? Hogyan kerültem ilyen helyzetbe? Úristen… Mit gondolhat most rólam Taehyung? Tuti azt, hogy egy perverz vagyok! Jézusom, de milyen felsőteste van neki, és a… úristen, miket gondolok én itt?! Ezek után képtelen vagyok találkozni vele! Aish! Lee Hi! Hol a fenében bujkálsz? Mától halott ember vagy!” Ezek a gondolatok motoszkáltak a fejemben, miközben felfelé igyekeztem a lépcsőn. Olyannyira zavarban voltam, hogy jobbnak láttam, ha felsétálok a harmadik emeletre, és az ottani mosdóban rendbe hozom magam. Mire felérek, talán megnyugszom, ráadásul ott nem szoktak sokan lenni.

Beérve a mosdóba, ledobtam a táskámat a földre, megnyitottam a csapot, és hideg vizet locsoltam az arcomra. Még most is rettenetesen zavarban voltam, és úgy éreztem, ezt már nem fogom lemosni magamról.

- Mennyire kínos, te jó ég… - suttogtam magam elé. – Istenem, Lee Hi, mibe kevertél engem? Kerülj csak a szemem elé, és isten bíz, hogy megnyuvasztalak! – szitkozódtam félhangosan.

Legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben. Ki se akartam menni a mosdóból, és nem akartam emlékezni erre az egészre, de tudtam, hogy előbb-utóbb meg kell ezt beszélnem Taehyunggal. Nem hagyhatom, hogy azt higgye, utána leskelődtem, mert nem ez volt az igazság. De vajon elhinné, ha elmondanám, miért voltam bent? Mintha csak egy sorozatba csöppentem volna. Miért pont velem történik meg ez? Mit vétettem?

- Aish! – rúgtam bele egyet a falba, majd megtöröltem arcomat, és elzártam a csapot. Leültem a földre, és a hideg csempének dőltem, majd elővettem a telefonomat, és az órát kezdtem el nézni. Vajon mikor indul haza Taehyung? Ugye nem akar megvárni ezek után? És mégis meddig kell nekem itt dekkolnom? Anyának megígértem, hogy négyre hazaérek, és segítek neki a főzésben, de már így is tíz perces késésben vagyok.

Hirtelen megcsörrent a telefonom, én pedig úgy megijedtem, hogy kiejtettem a kezemből. Nagyokat lélegezve vettem fel a földről, és néztem meg, ki keres. Lee Hi.

- Hol a fenében vagy? – szóltam bele azonnal, de a vonal túlsó végéről csak barátnőm elégedett kacagását hallottam. – Te szemét! Ugye tudod, hogy meg foglak ölni?

- Na, mesélj, mi történt? Mit szólt Taehyung, amikor meglátott? – kérdezte örömteli hangon.

- Hol vagy? Esküszöm, megöllek!

- Na, Minseo, nyugalom! Nem kell ennyire haragudnod, én csak jót akartam neked! – mondta még mindig vigyorogva.

- Az ebédlőben vagy, ugye? A háttérzajból erre következtetek. Azonnal ott vagyok, de remélem, tudod, hogy ez az ebédet az utolsó étkezésed volt, mert belefojtalak! – felpattantam a földről, majd kezembe véve a táskámat, gyors léptekkel elindultam lefelé, hogy a mai napon végrehajtsam életem első gyilkosságát.

- Nyugodtan gyere, de csak úgy szólok, hogy ebben a pillanatban érkezett meg Taehyung is. Áh, tényleg, szólok neki, hogy üljön ide hozzám, mert hamarosan te is érkezel – felelte könnyedén, és tisztán érzékeltem, hogy rettentő büszke tettére.

- Mi a…? Tudod mit? Nem öllek meg! Szólj csak neki nyugodtan, de ha megteszed, én elmondom Jiminnek, hogy leskelődtél utána.

- Nem mered!

- Simán!

- Minseo!

- Mi van?

- Én csak segítettem nektek! Ne csináld már!

- A francokat! Én is el tudom intézni a dolgaimat, nem kell a segítséged! Majd ha szükségem van rád, akkor szólok neked.

- Minseo már! Akkor inkább ölj meg, de el ne merd mondani neki! – Lee Hi hangja egyre kétségbeesettebb lett. Tudta, hogy képes lennék elmondani Jiminnek. A bosszúért bármit.

Lee Hi két évvel volt fiatalabb nálam, nemrég töltötte be a tizenhatodik életévét. Gyerekkorunk óta barátnők voltunk, ugyanis az anyukáink egy helyen dolgoztak, ezért elég sok időt töltöttünk együtt már egészen kicsi korunkban. Mivel nekem nem volt testvérem, Lee Hi számomra olyan volt, mintha a húgom lenne. Nagyon szerettem a bolondos és mindig vidám természetét, gyakran fel tudott vidítani és ő volt az, aki mindent tudott rólam. Imádtam őt, de amikor úgy viselkedett, mint egy ötéves, és beleavatkozott a magánéletembe, igencsak fel tudtam húzni magamat. Persze azt alá kell írnom, hogy az ilyen viccelődésein utólag én is jókat szórakoztam, de ez egyszer túllépett minden határon.

Tudtam, hogy Jimin – aki egyébként az osztálytársam volt – az ő álom pasija, plátói szerelme, és nem volt fair ezzel zsarolni, de megérdemelte. Semmiféleképpen nem mentem volna oda Jiminhez, és közöltem volna vele, hogy ez a lány éppenséggel megleste őt, hisz egyfelől magamat is lebuktattam volna, másrészt pedig Jimint nem hiszem, hogy zavarta volna. De Lee Hi ezt nem tudta, és nekem jó érzés volt őt ezzel szívatnom. Ha ő megtette, hát én is.

Időközben leértem a menzához, és a szívem a mellkasomban dobogott. Nem akartam Taehyunggal összefutni, véletlenül sem akartam, hogy meglásson, mert tudtam, ha észrevesz, akkor oda fog jönni hozzám, hogy beszélgessünk, én viszont még mindig annyira a történtek hatása alatt voltam, hogy nem tudtam volna értelmesen kommunikálni.

- Minseo? Ugye nem teszed meg? – Lee Hi hangja már közel sem volt vidám, és úgy beszélt, mintha a végzete lassan utolérné.

- Dehogynem – kinyomtam a telefont, majd óvatosan bekukkantottam az ebédlő ajtaján. Tekintetemmel megkerestem Taehyungot és örömmel konstatáltam, hogy háttal ül az ajtónak, és rettenetesen jól szórakozik Jungkook és Jin társaságában.

Bátran léptem be az ajtón, majd miután Lee Hit is megtaláltam a tömegben, odaintettem neki. Ő csak megrázta a fejét, és ujjaival maga felé hívogatott, de én csak vállat rántottam. Ezután Jimint vettem célzásba, és miután felmértem a helyzetet, hogy ő csak két lépésre ül tőlem, Lee Hi pedig vagy tízre, fejemmel a srác felé böktem. Lee Hi követte a pillantásom, és ijedten nézett rám, amikor tudatosult benne, mit fogok tenni.

Magamban már jót mosolyogtam, és büszke voltam magamra, amiért barátnőmet ilyen cseles módon fogom tőrbe csalni. Alig bírtam megállni, hogy ne kezdjek el hangosan nevetni mindenki előtt.

Lassú léptekkel indultam meg Jiminék asztalához, Lee Hi pedig felpattant, és gyors iramban rohanni kezdett felém. Még reménykedett abban, hogy meg tud állítani, én pedig direkt nem siettem.

- Sziasztok! – köszöntem a fiúknak. Jimin három barátjával ült ott, Sugával, Namjoonnal és Hoseokkal. Mindannyian felém fordultak, és mosolyogva köszöntek vissza. Sugát jól ismertem, ő két házzal odébb lakott tőlem, Namjoon az évfolyamtársam volt, Hoseok pedig szintén az osztálytársam.

- Mi járatban errefelé? – kérdezte kedvesen Jimin. – Csatlakozol hozzánk? – csúszott arrébb a székével, de én csak megráztam a fejem, ezzel megállítva őt.

- Nem, dehogyis, épp indulok haza. Én csak azt akartam mondani, hogy… - kezdtem volna bele, de abban a pillanatban megérkezett Lee Hi, és befogta a számat.

A fiúk először döbbenten meredtek ránk, majd ajkaikba harapva próbálták visszatartani a nevetésüket. Csak azért nem kezdtek el hangosan röhögni, mert kíváncsiak voltak, mi a fenét művelünk.

- Ha meg mersz szólalni, én leszek az, aki meg fog ölni! – fenyegetőzött félhangosan Lee Hi, miközben arca tűzpirosan égett. Még véletlenül sem mert a négy srácra tekinteni, annyira zavarban volt.

- Lee Hi… az istenért is… - kapálództam, de irtó nehezen tudtam leszenvedni magamról kezeit.

- Minseo! Ha elmondod… - kezdte újból, de sikeresen leszedtem kezét a számról, és ezután el se eresztettem. Kisebb volt nálam, így könnyen le tudtam fogni.

Szerencsére nem hívtuk fel magunkra a figyelmet, a tömeg tudomást sem vett rólunk, aminek kifejezetten örültem, mert nem akartam beégetni magunkat. Ráadásul ha Taehyung is észrevesz, az kétszeres pofon lett volna számomra.

- Nyugalom! – feleltem, majd eleresztettem kezeit, és a táskámba nyúltam. Elővettem egy tollat, majd Jimin felé nyújtottam. – Csak vissza akartam adni, mert ezt nálam maradt. Köszi, hogy kölcsönadtad, megmentetted az életemet. – mosolyogtam rá, majd vigyorogva barátnőmre pillantottam.

- Mi a… ? Hogy az a…! Fhú, én most nagyon utállak! Wáá! – toppantott egyet idegesen a lábaival, majd arcát takarva kirohant az ebédlőből.

- A barátnőddel minden oké? – kérdezte érdeklődve Jimin, és mosolyogva figyelte a távozó lány alakját. A többiek igen mulatságosnak találták a helyzetet, és most már hangosabban is felkuncogtak.

- Igen, természetesen. Kicsit nem komplett a csaj, de azért szeretni-való – válaszoltam a fejemet fogva, majd elköszöntem tőlük, és én is hazafelé vettem az irányt.

Nem tudom, hová tűnhetett Lee Hi, ezért küldtem neki egy üzenetet, hogy hazamentem, ne keressen és remélem, hogy tanult az esetből, és rájött, hogy velem nem érdemes szórakozni. Válasz nem érkezett, de biztos voltam abban, hogy este fel fog hívni és fél órán keresztül üvöltözni fog velem, hogy mekkora egy szemét alak vagyok. Imádtuk egymás agyát húzni, folyton cikis helyzetekbe kevertük a másikat, de természetesen sosem haragudtunk egymásra.

Elégedettséggel töltött el, amiért sikerült megleckéztetnem barátnőmet, és lejáratni az imádott fiúja előtt. Bár ahogy észrevettem, Jimin egészen aranyosnak találta a dolgot, és mivel fogalmuk sem volt róla, miről lehet szó, ráadásul nem is hallották, miről beszéltünk, így nem volt miért aggódni. Lee Hi közelebb akart hozni Taehyunghoz, és ha úgy vesszük… én is csak ezt tettem velük. Jimin legalább most már tudja, hogy létezik ez lány, ugyanis barátnőm mindig csak a távolból figyelte a srácot, és álmodozott róla.

Vigyorogva léptem ki a nyári melegbe, és vettem hazafelé az irányt, miközben teljesen elfelejtettem, mi is történt az öltözőben. Természetesen ez az állapot nem tartott sokáig, amikor egyszer csak megjelent mellettem Taehyung.

- Neked aztán hiába kiabál az ember, ha meg sem hallod! – jegyezte meg lihegve, majd vett két nagyobb levegőt, és kiegyenesedett.

- Óh, Tae! – válaszoltam döbbenetemben, és ahogy arcára néztem, egyből elpirultam. El is kaptam a tekintetem, amint eszembe jutott, hogy én körülbelül egy órával ezelőtt egy szál alsónadrágban láttam őt. – Bocsi, kicsit elgondolkodtam.

- Igen, vettem észre – felelte, majd egy rövidebb kínos csend következett. Nem tudtam, mit kellene mondanom, olyannyira zavarban voltam, így vártam, hogy Taehyung kezdeményezze a további beszélgetést. Amúgy is mindig ő volt az, akinek járt a szája, és folyton új témákat dobott fel. De az a néhány másodperc, amíg ismét megszólalt, éveknek tűnt. – Nem hittem volna, hogy annyira szeretnéd látni a felsőtestemet, hogy képes vagy elrejtőzni a szekrényben! – bökte meg a vállamat játékosan.

Szégyenemben azt hittem, ott helyben fogok elsüllyedni a föld alá. Kicsit azért vigasztalt a helyzet, hogy Taehyung viccesen fogta fel a dolgot, így nekem is könnyebb volt válaszolnom.

- Félreérted. Nem téged akartalak meglesni.

- Áh, szóval nem én voltam a célpont? Akkor lehetséges, hogy minden fiút meglestél? – szívózott továbbra is.

- Hé! – néztem rá szúrósan, és megütöttem a kezét. – Én csak áldozat vagyok! Lee Hi rángatott oda, és tuszkolt be a szekrénybe, hogy megbámulhassa Jimint! Arról már nem tehetek, hogy közben te is megjelentél!

- Így már mindent értek. Én meg már azt hittem, perverz vagy – nyújtott nyelvet, mire válaszul belerúgtam a lábába. – De ha a barátnőd nem fut el, akkor csendben végignéztétek volna, ahogy átöltözöm, mi?

- Óh, Taehyung, hogy neked nem sül le a bőr a képedről? Ilyenkor nagyon utállak! – újabb támadást intéztem ellene, de ezt ezúttal sikeresen kikerülte.

Kicsit megnyugodtam, és már nem éreztem annyira gáznak a helyzetet így, hogy ő poénosnak vélte az egészet. Én meg már azt hittem, hogy utálni fog vagy valami. Bár nem lett volna oka, elvégre is tényleg nem én akartam ezt, és engem is éppolyan váratlanul ért Lee Hi lerohanása, mint őt, amikor kijöttünk a szekrényből. Véletlenül kerültem oda, szóval nem lett volna oka haragudni.

Lassacskán elértünk ahhoz az utcasarokhoz, ahol az útjaink el szoktak válni. Az iskolától körülbelül húsz percre laktam gyalog, és egy darabig mindig elkísért Taehyung, mert én jobbra szoktam fordulni, ő pedig balra.

- Taehyung, kérdezhetek valamit? – álltam meg, mielőtt tovább haladtam volna, ő pedig érdeklődve fordult felém.

- Persze, mondd csak.

- Amikor megláttalak az öltözőben… lehet, hogy csak én láttam rosszul, nem tudom, de… azok a sebek a hátadon honnan származnak?