Secrets behind the door - 5. rész

 

× 5. rész ×

Ahogy telt az idő, és közeledett az este, úgy egyre jobban izgultam. Vajon Taehyung mit fog szólni, ha meglát? Biztosan tudná, hogy nem Yerivel akarok kibékülni. Mégis, ha most haragszik is, nem tehetek mást. Segítenem kell rajta, ha akarja, ha nem.

A tanításnak aznap hamarabb vége lett, mint úgy általában, és rohamléptekben indultam haza. Szerencsére anyu jól reagált és könnyen beleegyezett ebbe az ott alvásba, még süteményt is sütött, hogy mégse üres kézzel menjek vendégségbe.

Egy kisebb táskába pakoltam össze a legfontosabb dolgaimat, majd azt vettem észre, hogy már fél öt van. Még egyszer belenéztem a tükörbe, megigazítottam a hajam, majd egy sóhaj kíséretében nyugtáztam magamban mindent.

- Hajrá, Minseo, csak viselkedj természetesen és ne izgulj, ez nem egy randi! Nem… ez annál rosszabb lesz… - mondtam a tükörképemnek, majd megráztam a fejem, remélve, így megszabadulok a negatív és lehangoló gondolataimtól.

A gyomrom összezsugorodott az idegességtől, de ezt igyekeztem nem mutatni. Elköszöntem anyukámtól, és kértem, hogy üdvözletemet adja át apunak, majd végül elindultam.

Még mindig förtelmesen meleg volt, és mivel nem hoztam magammal vizet, nem siettem. Folyton az járt a fejemben, hogy Taehyung hogyan törődött velem, és hogy mit műveltem a barátságunkkal. Rosszul éreztem magam emiatt, és rettenetesen hiányzott már a mosolya, a szavai, meg úgy az egész lénye. Reméltem, hogy sikerül helyrehoznom mindent, és nem fog véget érni a kapcsolatunk. Nem akartam, hogy utáljon és bíztam abban, hogy idővel meg fog bocsátani és meg fogja köszönni, hogy nem hagytam cserben.

Fél óra alatt bőven megérkeztem a lakásukhoz. Noha még sosem voltam bent, de Taehyung egyszer már megmutatta kívülről, így szerencsére nem tévedtem el. Bementem a kapun, majd az ajtóig sétáltam, és megnyomtam a csengőt. Nem kellett sokat várnom, az ajtó fél percen belül ki is nyílt, és egy álmos arcú Taehyung jelent meg előttem.

- Szia! – mosolyogtam rá, és annyira szánalmasnak éreztem magam. Gyűlöltem a tudatot, hogy most haragban vagyunk, és nem igazán örül annak, hogy itt vagyok.

- Szia! – lepődött meg, és megdörzsölte szemeit, így már kicsit éberebbnek tűnt. – Mi járatban erre?

- Én csak azért jöttem, hogy… - kezdtem volna, de ebben a pillanatban megjelent Yeri, és félrelökve tesóját, hatalmas, megjátszott mosollyal üdvözölt.

- Minseo! Gyere csak be! Örülök, hogy végre ideértél – betessékelt, majd becsukta mögöttem az ajtót, én pedig levettem a cipőmet. – Anyuék hamarosan megérkeznek, addig körbevezetlek a lakásban, oké?

Válaszul bólintottam, majd kínosan és félve pillantottam Taehyungra, aki szemöldökét ráncolva nézett hol rám, hol Yerire.

- Most mi van? – kérdezte tettetett döbbenettel Yeri. – Minseo ma itt alszik. Tartunk egy csajos estét.

- De… miért? Én úgy tudtam, hogy ti ki nem állhatjátok egymást – jegyezte meg, és még most is gyanúsan méregetett minket.

- Igen, de ha egyszer járni fogtok, akkor meg kell kedvelnem, nem? – rántott vállat, majd a csuklómat megfogva elkezdett az emelet irányába húzni.

Köpni-nyelni nem tudtam hirtelen, és éreztem, ahogy elvörösödök, de ezt Taehyung már nem láthatta. Ő továbbra is értetlenül állt az ajtóban, és amikor visszanéztem a lépcső közepén a vállam felett, arcáról tisztán le tudtam olvasni, hogy azt gondolja: „nők”. Nem voltam biztos abban, hogy el is hitte, amit Yeri mondott neki, mindenesetre nem mutatta jelét, így egy kicsit könnyebb volt.

- Köszi, az előbbit – mondtam, mikor felértünk az emeletre. Hálás voltam neki, amiért nem engedte, hogy magyarázkodjak, és hogy ilyen jól játszotta a szerepét.

- Nincs mit köszönnöd, nem érted teszem. Csak kíváncsi vagyok, mit akarsz elérni, és hogy hogyan fogod még jobban beégetni magad előtte. Na, meg ígértél nekem valamit – nézett rám azzal az utálatos tekintetével. Bólintottam egyet, jelezve, tudom, mit mondtam és tartom is magam ehhez.

Yeri nagyot sóhajtva lefeküdt az ágyára, és a telefonját kezdte nyomkodni, én pedig úgy álltam mellette, mint egy idióta. Nem igazán tudtam, mit kellene tennem, elvégre is egy idegen lakásban voltam, egy olyan személlyel, akit nem kedveltem és kissé elveszettnek éreztem magam emiatt.

- És... nem vezetsz körbe a lakásban? – próbáltam beszélgetést kezdeményezni, de Yerit aligha érdekelte, mit csinálok.

- A fürdő a folyosó végén balra van, a konyha lent a földszinten, Taehyung szobája meg az enyémmel szemben. Másra nincs szükséged, ugye? – kérdezte anélkül, hogy rám pillantott volna.

- Nézd, Yeri, tudom, hogy nem kedvelsz engem, és én sem igazán szimpatizálok veled, de ha már egyszer itt vagyok, nem próbálhatnál meg velem emberien viselkedni és legalább egyszer az életben normálisan beszélgetni? Tudtommal te voltál az, aki először fellökött a folyosón az iskolában, csak mert megtudtad, hogy Lee Hi barátnője vagyok, én pedig akkor még nem ismertelek. Azok után pedig a részemről érthető, miért nem bírtalak, ellenben veled… - fakadtam ki, miközben leültem az ágyára vele szemben.

Yeri kinyomta a telefonját, és hosszas percekig bámult maga elé, majd rám nézett, ám nem mondott semmit. Nem tudtam megérteni őt. Tényleg csak azért utált, mert Lee Hivel jóban voltam, és tudom, emiatt én sem próbáltam közeledni felé, de én most legalább próbálkoztam kedves lenni vele. Ő viszont továbbra sem törekedett arra, hogy kicsit is közelebb engedjen magához. Nem tetszett a stílusa, és az, hogy folyton undok volt másokkal, de ennek ellenére én tényleg szerettem volna legalább egy olyan kapcsolatot kialakítani vele, hogy nem érezzük magunkat kellemetlenül és zavarban, ha egy légtérbe kerülünk, már csak Taehyung miatt sem. Pontosan tudta Yeri is, hogy a bátyjának sem esik jól, hogy mi ennyire nem jövünk ki, csak túl makacs volt ahhoz, hogy változzon is egy kicsit.

- Megjöttek anyáék, gyere, menjünk vacsorázni! – felelte végül, majd felállt az ágyról és az ajtó felé indult. – Ne aggódj, jól fogom játszani a szerepem.

A vacsora viszonylag jó hangulatban telt. Taehyung és Yeri szülei igazán aranyosak és megértőek voltak, jót beszélgettünk evés közben. Az anyukájuk nagyon finom ételeket készített, mondta, hogy nyugodtan kóstoljak meg mindent, és ha nem bírok többet enni, csak hagyjam ott, ne egyem túl magam. Az apukájuk első ránézésre kicsit ridegnek és szigorúnak tűnt, akire tekintéllyel néznek a családtagok, de valójában ő is nagyon laza és nyitott volt, sokat kérdezett felőlem és azt éreztem, tényleg szeretne megismerni.

 Yeri, ahogy megígérte, úgy tett, mintha tényleg barátnők lennénk, és levakarhatatlan mosoly ült az arcán. Noha tudtam, hogy ez csak egy álarc, jó érzés volt őt boldognak látni. Még ha meg is játszotta, tudtam, hogy a családjával tényleg jól érzi magát és szereti őket. Arra gondoltam, bárcsak mindig ilyen őszintén nevetne, és így viselkedne mindenkivel. Jobban állt neki ez, mint a sok rosszindulatúság, az arca a nevetéstől angyalinak és ártatlannak tűnt.

Egyedül Taehyung volt az, aki nem igazán élvezte a vacsorát. Egész este alig szólalt meg, csak ült a helyén, és minket méregetett, időnként egyszer-egyszer mondott valamit, de semmi több. Annyira furcsa volt. Vajon miért lehetett ez? Talán a betegség hangolta le ennyire, vagy az én jelenlétem? Mikor többször is találkozott a pillantásunk, én elpirultam, de az ő arca kemény és fegyelmezett maradt, ebből pedig arra következtettem, hogy lebuktam előtte. Nagyon is jól tudta, hogy miatta vagyok itt, semmi másért. Szégyelltem magam és egyre nagyobb bűntudatom lett, de nem adtam fel.

Vacsora után Yerivel visszamentünk a szobájába. Ő elment fürdeni, én pedig addig az ágyán feküdtem és gondolkoztam. Semmi probléma nem volt a családjukkal, olyanok voltak, mint mindenki más: harmonikus volt a kapcsolatuk, a gyerekeket támogatták s szerették a szüleik. Sok időt töltöttek együtt, rengeteg közös programot szerveztek, kirándultak, utazgattak, vagy éppen csak filmeztek, foglalkoztak egymással és számíthattak a másikra. Akkor meg hogy a fenébe nem vették észre Taehyung sebeit? Ha nem is látták konkrétan, akkor is érzékelniük kellett a viselkedésén, a mozgásában, bármin. Vagy tényleg ennyire jól tudta titkolni? Mi van, ha tudtak róla, csak éppen nem vették tudomásul? Figyelmeztetnem kellene őket, ugye? Valahogyan el kellene mondanom nekik, hogy mi történik Taehyunggal.

Úgy éreztem, megőrjítenek a gondolatok. De nem futamodhattam most meg. Most voltam itt, így most kellett cselekednem. Arra gondoltam, megpróbálok az anyukájával beszélni, vele nagyon jól kijöttem és szerintem szimpatikus voltam neki. Talán nála kellene megpróbálnom, nem?

Felültem az ágyon, majd a tekintetem a táskámon akadt meg. Ekkor beugrott, hogy Jimin nekem adta Taehyung füzeteit, amiket én még a tulajdonosnak nem továbbítottam. Gyorsan kivettem őket, majd megindultam Taehyung szobájához. Úgy döntöttem, teszek még egy próbát, hogy ő maga mondja el, miről van szó. Ha nem tör meg, akkor kénytelen leszek a szüleivel beszélni.

Félhangosan kopogtam az ajtón, majd mikor egy „gyere” kiáltást hallottam, lassan benyitottam. Taehyung az asztalánál ült, és egy könyvet olvasott.

- Ne haragudj, hogy zavarlak… - csuktam be magam mögött az ajtót, mire Taehyung is felém nézett. Arcán nem láttam különösebben érzelmeket, semleges volt, mintha már nem jelentenék neki semmit. Tudtam, hogy haragszik rám, de azt nem, hogy ennyire.

- Mit akarsz? – kérdezte flegmán, és újból olvasni kezdett.

- Én… én csak visszahoztam a füzeteidet… Jimin küldte – feleltem, majd közelebb léptem hozzá, egészen mellé sétáltam, és leraktam őket az asztalra. Ezután kínos csend következett. Vártam, hogy Taehyung, mint mindig, beszélni kezdjen, de ezúttal teljesen figyelmen kívül hagyott. Kénytelen voltam én kezdeményezni. – Mit olvasol?

- Jobb lesz, ha ezt most azonnal befejezed! – csukta össze a könyvét, majd rám emelte tekintetét.

- Mi-mire gondolsz? – kérdeztem vissza félénken. Valamiért az, hogy ilyen közel volt hozzám és hogy ilyen hangnemben beszélt velem, megrémisztett. Zavarban voltam, és nem csak azért, mert túlságosan kedveltem, hanem mert még sosem láttam ilyennek, még sosem volt velem ilyen ellenséges. Attól féltem, hogy tényleg rossz társaságba keveredett, és emiatt velem is másként fog bánni.

- Tudod te azt nagyon jól. Ez az egész meg van játszva, nem is kedvelitek egymást Yerivel. Nem vagyok hülye, Minseo és örülnék, ha a húgomat nem kevernéd bele ebbe – mondta határozottan, majd felkelt az asztalától. Fel kellett emelnem a fejem, hogy arcára tudjak nézni, és ha lehet, még jobban elgyengültem. Így is rettenetesen vert a szívem, de most, hogy alig néhány centire volt tőlem, majd kiugrott a helyéről. Szerettem volna átölelni derekát, és arcomat a mellkasába fúrni, de tudtam, hogy ellökne magától.

Néztem őt, és képtelen voltam felfogni, hogy egy ilyen helyes arc mögött hogyan tud ekkora fájdalom és ennyi titok megbújni. Biztos súlyos lehetett ilyen szenvedést magával cipelni, éppen ezért szerettem volna, ha végre megszabadul tőle. Ha magától nem képes ledobni, akkor majd erőszakkal menni fog. Még ha ez nem is hangzott jól, tudtam, hogy nincs más megoldás.

- Kérlek, most hagyj magamra – kikerült, majd az ajtóhoz sétált és mielőtt kinyitotta volna, még hozzá tette: – Menj aludni, holnap suli, és korán kelünk. Ezzel az egésszel meg hagyj fel, ne mártsd bele magad a dolgaimba. Tudom, hogy kíváncsi vagy, de jól vagyok. Ha most befejezed, akkor megbocsátok, de ha folytatod… - nem fejezte be, csak szélesre tárta az ajtót.

Egy merő pillanatig még néztem őt, majd lassú léptekkel kisétáltam, és otthagytam. Borzalmasan utáltam magam, de akkor sem tehettem mást. Nem fogom cserbenhagyni, és tudtam, hogy ez az elutasítás valójában segélykérés.

Gyorsan elmentem én is fürdeni, közben pedig csendesen kisírtam magam és lelkiekben felkészültem a rám váró következményekre. Összeszedtem a gondolataimat, hogy mégis hogyan fogom ezt az egészet tálalni az anyukájának.

- Megyek fogat mosni – jelentettem ki Yerinek, ő pedig csak intett egyet, annyira beletemetkezett a telefonjába.

Kiléptem a folyosóra, majd egy nagy levegővétel után lefelé vettem az irányt. A konyhában égett a villany, gondoltam, még éppen mosogat. Mikor elindultam, pont akkor ért fel az anyukája.

- Óh, Minseo? Mi járatban erre? – kérdezte kedves mosollyal az arcán, és megsimogatta a vállam.

- Én… én… szeretnék Önnel beszélni… – nyögtem ki nagy nehezen, és abban a pillanatban a bűntudat hatalmas súlya zúdult rám. Rettenetes embernek éreztem magam, és a sírás mardosta a torkomat. Szerettem volna ennek most azonnal véget vetni, és ismét boldognak, gondtalannak látni Taehyungot, de pont most készültem mindent tönkretenni.

- Persze, gyere, menjünk be a szobámba, ott nyugodtan beszélgethetünk – átkarolta vállamat, és megindultunk a szobájába.

Alig tehettünk meg pár lépést, amikor egy hangos ordítás rázta meg a ház falait. Mindketten ijedten kaptuk hátra a fejünket.

A kiáltás ugyanis az alsó szintről jött.