Secrets behind the door - 7. rész

× 7. rész ×

Reggel, amikor felébredtem, Taehyung már nem volt mellettem. A szobája üres volt, az asztalát rendben hagyta, és az iskolatáskája is eltűnt. Parfümjének halvány illata belengte az ürességet, mely szintén azt mutatta, hogy alig néhány perccel ezelőtt távozhatott.

Felsóhajtottam, és kikászálódtam az ágyból, majd amilyen gyorsan és feltűnésmentesen tudtam, visszamentem Yeri szobájába. Szerencsétlenségemre ő is ott volt, és amikor rám nézett, először furcsa pillantással méltatott, majd arcára egy sunyi mosoly ült.

- És… jó volt? – kérdezte. Miközben a cuccaim között turkáltam, kerültem a tekintetét, mert rettentő zavarban voltam. A bátyjával aludtam, és valamiért rettentő kényelmetlenül éreztem magam előtte.

- Tessék?

- Hát… Taehyunggal voltál az éjjel. Gondolom… együtt voltatok. Milyen volt?

- Mi? Te most azt hiszed, hogy… én meg ő… hogy mi…? Yeri! Jézusom! Miket gondolsz te? – kiáltottam rá paprika piros arccal, majd el is fordítottam a fejem.

- Most mit vagy úgy oda? Hisz ezért jöttél, nem? – szállt ki az ágyból és a szekrényéhez lépett ő is. Hogy tud ilyen természetesen beszélni, amikor nem is ismer engem? Hihetetlen, milyen merész ez a lány.

- Dehogy is! Én csak ki akartam vele békülni, ami nem egyelő azzal, hogy le is fekszem vele. Én nem vagyok olyan, aki csak úgy odaadja magát másnak – mondtam kissé sértődötten. – És különben is… te a húga vagy. Ha ilyen történne, nem neked mondanám el elsőként, milyen volt a testvéreddel. Ez… beteges.

Yeri csak felnevetett, és megrázta a fejét. Felvont szemöldökkel néztem, és próbáltam őt megérteni. Tegnap még utálatos és undok volt velem, most meg normális és érdeklődött irántam. Ki érti a mai fiatalokat?

- Jól van, oké, csak szívattalak – felelte, majd hosszas válogatás után végre kivette a megfelelő ruhát a szekrényéből. – De most komolyan, megbeszéltétek a dolgot, bármi is volt az?

- Fogjuk rá – válaszoltam, majd hátat fordítottam és elhagytam a szobát.

Miközben a fürdőben átöltöztem és megmosakodtam, azon gondolkoztam, vajon mi lesz ezek után? Az egy dolog, hogy beszéltünk a helyzetéről, és elmondta, mi is folyik körülötte, na de hogyan tovább? Ezzel nincs megoldva semmi. Most, hogy már tudom, mi a probléma, véget is kell vetni ennek. De Taehyung mit fog tenni ezek után?

Gyors reggelizés után Yeri szülei elvittek minket az iskolába, én pedig megköszöntem, hogy ilyen kedvesek voltak velem és hogy megengedték, hogy ott aludjak. Yeri anyukája érdeklődött arról, miről szerettem volna beszélni előző este, de csak annyit mondtam, hogy most már megoldódott a helyzet és nem fontos.

Taehyung nem jött velünk, ő vagy húsz perccel előbb elment az iskolába, mint mi, így nem volt alkalmam látni. Az osztályunkban ugyan ott volt, de egész nap nem tudtam a közelébe férkőzni. Órákon esélytelen volt, szünetekben pedig Jiminékkel folyton az udvaron lógtak, én pedig nem akartam odatolakodni. Mintha csak direkt kerülte volna a velem való találkozást.

Órák után, amikor hazafelé indult, meg sem várt, ahogy eddig szokott. Azonban nem hagytam, hogy ezt megússza, és bármennyire is sietett, én futva ugyan, de utolértem.

- Hja, Taehyung, igazán megvárhatnál! – csaptam egyet a kezére, amikor mellé léptem, és meg is álltam abban a pillanatban. Hosszú másodpercekig nagyokat sóhajtoztam, hogy a légzésem helyreálljon.

- Jól vagy? – nézett rám aggódva, majd mikor bólintottam és kiegyenesedtem, megnyugodott. – Sosem figyelsz magadra. Minek rohangálsz utánam? – dorgált meg, de nem vettem magamra.

- Mert egész nap kerülsz engem, holott tudod jól, hogy van miről beszélnünk – feleltem határozottan, mire kissé zavartan elfordította a fejét. Zsebre dugta a kezeit, és ismét elindult, én pedig követtem.

- Nincs miről beszélnünk.

- Már miért ne lenne?

- Nézd, Minseo. Elmondtam, amit tudni akartál, nem? Hogy örökbe fogadtak és hogy apával nem olyan a viszonyom, mint lennie kellene. Akkor meg mit akarsz még?

- Te most komolyan azt hiszed, hogy ennyi az egész? Taehyung! Téged ver az apád! Azt hiszed, hogy ez így helyes és nem teszel ellene semmit? Komolyan nem tudlak megérteni! – háborodtam fel.

Tényleg nem tudtam kiigazodni rajta, és egyáltalán nem tudtam felfogni, miért gondolja azt, hogy neki mindezt el kell viselnie. Persze, megértettem, hogy fél a következményektől, és nem akarja tönkretenni a családját, de saját magával szemben ez akkor sem volt fair. Mi lesz később? Mi van, ha egyszer elfajul a dolog, jobban megsérül, és komoly károsodást szenved? Az mennyivel lesz jobb a családjának? Most kell véget vetni ennek, amíg nem késő. Nem lesz kellemes eleinte, ez igaz, de idővel biztosan minden rendbe jön.

- Nem szükséges megértened, csak fogadd el, hogy ez van. Én hoztam ezt a döntést, el tudom viselni még egy darabig. Úgyhogy nagyon kérlek, ne avatkozz ebbe bele.

- És mégis mennyi ideig lesz még ez? Egy évig? Kettő? Három? Tudod te, milyen hosszú idő ez? Legalább beszélni próbálj meg az apukáddal! Ez a legrosszabb dolog, hogy nem teszel semmit! Miért hagyod, hogy szenvedj, holott te vagy az egyetlen, aki áldozatnak nevezheti magát? – megfogtam a karját, így mindketten megálltunk. Taehyung megállás nélkül kerülte a pillantásomat, és ebből tudtam, hogy valójában ő is azt akarja, hogy ennek vége legyen, de fontosabb volt neki a családja saját magánál. Nem akarta, hogy nekik is fájjon, de pontosan tisztában volt azzal, hogy később minden csak rosszabb lesz, márpedig ezt nem fogja tudni örökké titkolni.

- Szerinted még nem próbáltam? – átható pillantással nézett rám, ami ijesztő volt. Mindig kedvesen viselkedett velem, de az utóbbi időben hol haragudott rám, hol pedig olyan volt, mintha csak idegesítettem volna. Tudtam, hogy nem direkt teszi, és tudtam, hogy ezek az érzések nem valódiak, éppen ezért tartottam ki mellette olyan erősen. – Számtalanszor megkérdeztem, mégis mire jó ez neki, számtalanszor próbáltam vele leülni és megbeszélni, hogy hagyja ezt abba, de egyszerűen hajthatatlan. Annyira ragaszkodik az elképzeléséhez, hogy mindez miattam van, szinte már teljesen beleőrül. Persze ezt mások nem látják, csak én, amikor kettesben vagyok vele. Én nem tehetek ellene semmit. Ha rajtam múlna, már megoldódott volna ez az egész, de én… nem tudok mit tenni.

Kétségbeesettség vegyült tekintetébe a rengeteg fájdalom mellé, és a szívem percről percre összefacsarodott. Annyira szerettem volna segíteni valahogyan, bárhogyan, de tehetetlen voltam.

- Miért nem kérsz külső segítséget? Ha nem akarsz szólni anyukádnak, akkor talán valamelyik közel álló barátod szülőjével beszélhetnél erről. Vagy akár egy tanároddal, akivel jóban vagy. Esetleg iskolapszichológus? Bárkihez fordulhatsz, és biztosan tudnak tanácsot adni.

- Te meg vagy húzatva? Nem fordulhatok senkihez, mert minek terheljek másokat ezzel? És különben is: az előbb mondtam, hogy nem akarom tönkretenni a családomat – dühösen rázta le kezemet magáról, majd tovább indult.

- Taehyung, kérlek! Tudom, hogy félsz a következményektől, és tudom, hogy eleinte nagyon nehéz lesz mindenkinek, de túl lesztek ezen. Persze, hogy össze fognak törni, de nem kell aggódnod, mert mind Yerinek, mint anyukádnak, és mind neked ott lesznek a barátaid, a szeretteid, akik átsegítenek ezen a nehéz időszakon. És ti is ott lesztek egymásnak, úgyhogy nem kell félned. Tudom, hogy nem szép dolog téged az apukád ellen uszítanom, de nem veszed észre, hogy pont ő az, aki tönkretesz titeket?

- Nézd, Minseo, én értékelem, hogy segíteni akarsz, és tényleg, nagyon kedves tőled, nem volt még ilyen barátom, aki ennyire támogatott volna, de… ez… akkor is más. Hagyjuk az egészet, felejtsd el, hogy valaha mindezeket neked elmondtam, és tegyünk úgy, mintha minden rendben lenne, oké?

Hátat fordított, és gyors léptekkel elindult hazafelé. Ezúttal nem követtem. Csak álltam egy helyben, mozdulatlanul és néztem távolodó alakját. Egyszerűen képtelen voltam megérteni, miért ennyire makacs és miért nem képes lépni valamit. Ő sem akarja ezt, pontosan tudja, hogy igazam van, de a félelem annyira bekebelezte, hogy nem tud szabadulni tőle. Mert mindaz, hogy a családja érdekében teszi, csak egy védekező mechanizmus volt számára, hogy ne kelljen szembenéznie a valósággal és a rá váró fájdalommal.

Nagyot sóhajtottam, majd leültem az egyik padra, és hosszú percekig, talán órákig ott ücsörögtem. Fogalmam sem volt, mit tegyek most. Ha Taehyung nem képes segítséget kérni, akkor nekem kellene kézbe venni a dolgokat? Nem pofátlanság más életébe beleturkálni? Bár tény, hogy mindezt jó cselekedetből tenném, de mégis… ha erre vetemednék, akkor nekem kihez kellene fordulnom?

Mintha csak odafent meghallották volna a gondolataimat, hirtelen megjelent valaki, és helyet foglalt mellettem. Felemeltem a fejem, és Jimint pillantottam meg.

- Nem akarok bunkó lenni, de elég ramatyul festesz – jegyezte meg egy fél-mosollyal az arcán, miközben a táskájából elővett egy üveg kólát. Felém tolta, de csak megráztam a fejem.

- Tényleg nem vagyok most a toppon – sóhajtottam fel, és hátradőltem a padon. A nap vakítóan sütött és dög meleg volt, de mit sem törődtem vele.

- Elmondod, mi a baj?

Elgondolkoztam egy pillanatra, hogy vajon eláruljam-e neki Taehyung titkát, de tudtam, hogy az már szemét dolog lenne tőlem. Úgy döntöttem, anélkül, hogy neveket használnék, megkérdezem tőle, ő vajon mit tenne a helyemben.

- Van egy barátnőm, akit már ismerek egy ideje – kezdtem egy kis hazugsággal a történetet, hogy még véletlenül se gyanakodjon senkire. – Nemrég megtudtam, hogy otthon az apukája bántalmazza, rendszeresen veri, de a barátnőm nem hajlandó ez ellen lépni semmit. Fél, hogy mi lesz a családjával, és nem akarja őket ekkora tehernek kitenni, így inkább elviseli ezt az egészet. Nekem pedig azt mondta, hogy felejtsem el és ne törődjek vele. De nem tudom ennyiben hagyni, mert félek, hogy sokkal rosszabb dolgok is történhetnek vele. Fogalmam sincs, mit csináljak most – foglaltam össze röviden a gondolataimat, majd arcomat kezeimbe temettem.

Jimin hosszú percekig csak ült mellettem, és már kezdtem azt hinni, hogy nem fog válaszolni, vagy, hogy nincs is ott, amikor végre megszólalt:

- Hívd fel a gyámhivatalt vagy a rendőrséget és tegyél bejelentést erről.

Olyan egyszerűen mondta ezt, mintha csak az időjárásról beszélgettünk volna. Meglepődve néztem rá, holott tudtam jól, hogy Jimin okos gyerek, mindig tud tanácsokat adni, bármiről is legyen szó. Mégis, ez annyira lesokkolt, hogy meg sem bírtam szólalni. Talán a rendőrség szó hallatán érzékeltem csak igazán, hogy ez a helyzet valóban igen komoly.

- Biztos, hogy ezt kellene tenni? – kérdeztem félve.

- Szerintem igen. Felesleges lenne szólni mások szüleinek, ők biztosan nem avatkoznának bele mások családi ügyeibe, a tanárok meg szintén nem sokat tudnak tenni. Megpróbálhatnak beszélni a barátnőddel, aki mindent tagadni fog, majd a szülőkkel, akik szintén a tudatlant fogják állítani, így ők sem tudnak mit tenni. Én a helyedben a rendőrségre mennék, ott tudnak a legtöbbet segíteni.

- Tényleg ezt kellene tennem? – tettem fel ismét a kérdést, inkább magamnak, mint Jiminnek.

- Bármennyire is nehéz, ha véget akarsz vetni ennek, ez a leggyorsabb módszer.

- De nem szeretném, hogy Taehyung emiatt megutáljon – néztem rá zavartan, és amint ezt kimondtam, gyorsan és ijedten a szám elé kaptam a kezem. Elfordítottam tekintetem, és csak reméltem, hogy Jimin ezt nem hallotta meg. Basszus! Mekkora idióta vagyok!

- Taehyung? Hogy jön ide T…? Áh! Te jó ég! Róla beszéltél az előbb? – vágta le egyből a lényeget, én pedig szégyenemben legszívesebben elsüllyedtem volna.

- Én… úristen, én nem akartam neked hazudni, és nem is akartam elárulni Taehyungot, véletlenül kicsúszott, és… te jó ég! Ne haragudj! Engem meg fog ölni Tae! A francba is! – beszéltem összevissza zavaromban.

- Minseo! – Jimin megfogta kezeimet, és határozottan szólt rám, amivel arra késztetett, hogy befejezzem a hadonászást és tényleg rá figyeljek. – Nyugodj meg, oké? Nem haragszom, és megértem, hogy nem akartál erről beszélni, de… tényleg Taehyung az? Tényleg ilyen helyzetben van?

- Igen. Baromi nehezen szedtem ki ezt belőle, és teljesen véletlenül jöttem rá. Hosszú történet, ne is menjünk bele, de egyszerűen nem hajlandó semmit sem tenni, és úgy érzem, nem hagyhatom cserben. De mégis, ha teszek valamit, nem fogja megbocsátani és én azt nem tudnám elviselni… - szemeim megteltek könnyekkel, amik lassan végigcsordogáltak arcomon. Ujjaimmal újra és újra letöröltem őket, de csak nem akartak alábbhagyni.

Jimin előhúzott egy zsebkendőt a zsebéből, majd átnyújtotta, és egyik karjával átölelt. Bíztatóan rám mosolygott, amit nem tudtam mire vélni. Hogy tud ilyen helyzetben higgadt maradni és tisztán gondolkodni? Igaz, ő nem ismerte annyira Taehyungot, mint én, de mégis csak barátok voltak.

- Minden rendben, oké? Majd én segítek neked.

- Mégis… hogyan? – szipogtam.

- Támadt egy jó ötletem.