Secrets behind the door - 8. rész

 × 8. rész ×

Jimin még aznap délután felhívta a gyámhivatalt és bejelentést tett, hogy Taehyungot bántalmazzák. Fogalmam sem volt, mi lesz ezután, de nem volt mit tenni. Eleinte nem akartam, hogy Jimin tegye meg, hisz neki nem is kellett volna erről az egészről tudnia, de nem hagyta, hogy egyedül cipeljem ezt a terhet, és rajtam csattanjon minden. Jimin nem görcsölt a dolgon, csak tette, amit jónak látott. Megfogta a telefont, tárcsázott és egyszerűen csak elmondta, hogy mi történt, miből gondolja, hogy valami nem stimmel. Hálás voltam neki, amiért segített - főleg úgy, hogy előtte nem igazán beszélgettünk egymással -, és nem hagyott egyedül ebben az időszakban. Őt is megviselte a helyzet, de mégis tartotta magát és nem tört meg – vagy legalábbis felém ezt sosem mutatta.

Másnap nem jött iskolába Taehyung, ami aggasztó volt. Egész nap reszkettem a félelemtől, rettentően izgultam és ideges voltam, az ujjaimat tördeltem, és magamban azért imádkoztam, hogy minden jól alakuljon. Ha lehet, még utálatosabb voltam a barátaimmal és minden körülöttem lévő emberrel, senkihez nem volt egy kedves szavam sem, és akit csak lehetett, leráztam magamról. Egész nap csak ültem a helyemen, és a telefonomon nézegettem az órát. Vártam, hogy megtudjam, mi lesz az eredménye a telefonhívásnak, és ez a várakozás őrjítő volt számomra. Az idő, mintha megállt volna azokban a percekben.

- Minseo… - lépett oda hozzám az egyik szünetben Lee Hi. Arcán furcsa kifejezést láttam, amit eddig nem, és már az is szokatlan volt, hogy ő maga megjelent a mi termünkben. Mivel tetszett neki Jimin, sosem mert az osztályunkba bejönni.

- Tessék? – fordultam felé, amint realizáltam, hogy barátnőm előttem áll és valami nem stimmel vele.

- Nagyon furcsa nekem Yeri.

- Mire gondolsz? – lepődtem meg. Bár Yeritől nem volt semmi sem szokatlan, a tudat, hogy Jimin felhívta a gyámhivatalt, valószínűleg rá is hatással volt.

- Nem tudom, csak olyan… csendes és magába zárkózott.

Mit sem törődve Lee Hivel, felkeltem a helyemről, és úgy döntöttem, beszélek ezzel a lánnyal. Habár nem kedveltük egymást, arra gondoltam, talán előttem meg fog nyílni. Igaz, tartottam attól, vajon sejti-e, hogy én vagyok mindennek a hátterében, de mégis… időnként az ember szívesebben kibeszéli a bajait egy ismerős ismeretlennek, nem?

Amint beléptem az osztálytermükbe, megkerestem Yerit, aki a hátsó padoknál ült, teljesen egyedül, a fülében bömbölt a zene és az ablakon bámult kifelé. Nem lepett meg a látvány, a mai fiatalok körében ez a kép teljesen megszokott volt. De nem Yerinél, akinek sosem állt be a szája, és mindig annyi mondanivalója volt. Ahogy néztem őt, magamra ismertem. Vajon most én is ennyire távolinak tűnök másokhoz képest? Vajon ő is magányosnak érzi most magát, és nem tudja, kihez forduljon?

Leültem mellé, és meglengettem a kezem előtte. Rám nézett, majd arcára undor ült ki és még jobban elfordította a fejét. Ekkor óvatosan megpróbáltam kihúzni a füléből a fülhallgatót, de hatalmasat ütött a kezemre.

- Hozzám ne merj érni! – sziszegte a fogai között, amitől igen ijesztőnek tűnt. Mintha maga lett volna az ördög; a megmagyarázhatatlan érzések miatt eltorzultak vonásai, és ezek sokkal idősebbé tették őt.

- Történt valami? – próbáltam meg óvatosan közeledni felé, sikertelenül.

- Még te kérdezed? – emelte rám gyűlölettel teli tekintetét. Suttogva beszélt hozzám, nem akarta magára vonni a többiek figyelmét. – Azok után, amit tettél, még te kérdezed?

- Miért, mit tettem? – játszottam az ártatlant, és legbelül majd megszakadt a szívem. Sejtettem, mire gondol, de tőle akartam hallani a választ.

- Kijött hozzánk a gyámhivatal! Taehyung elmondta, mit tettél! Minek avatkozol bele a családunk dolgaiba? És én még úgy hittem, jó barátnője lehetnél a bátyámnak…

- Yeri, tisztában vagy azzal, hogy apukád bántotta a tesódat? Hogy folyamatosan verte őt? Taehyung csak azért nem szólt erről, mert nem akarta, hogy úgy érezz, ahogy most. De tudod te, hogy mit érzett ő, míg titeket védett? Ennél ezerszer rosszabbat. Szerinted meddig fajult volna a dolog, ha ennek nem vetünk most véget? – igyekeztem higgadt maradni, mert szinte biztos voltam abban, hogy Yeri nem igazán tudja, mi folyik körülötte. Nem csak azért, mert fiatal volt, hanem mert a családja – főként Taehyung – még így is azt akarta, hogy a lehető legkevesebb rosszban legyen része.

Yeri nem felelt, csak kinézett ismét az ablakon, és nem törődött velem. Vettem egy nagy levegőt, majd mielőtt otthagytam volna, még hozzátettem:

- Tudod jól, hogy alaptalanul haragszol rám, és hogy valójában apukádra vagy dühös. Tudom, hogy ez most nehéz, de ki kellett derülnie, hogy tovább tudjatok lépni és minden normális legyen. Talán nem hiszed, de a dolgok rendbe fognak jönni idővel.

Aznap végképp nem tudtam, mit kezdjek magammal. Nem akartam senkivel sem beszélni, csak Taehyungot akartam látni, elmondani ezerszer, hogy sajnálom, és hogy bocsásson meg. Tudtam, hogy nehéz lesz, de azt nem, hogy ennyire. Túl akartam lenni ezen az egészen, azt akartam, hogy minden olyan legyen, mint régen és újra láthassam mind Yerit, mind Taehyungot mosolyogni. De féltem attól, hogy erre sosem lesz már lehetőségem.

Ahogy telt az idő, egyre jobban elsüllyedtem a saját nyomorúságomban és önsanyargatásomban. Magamat okoltam, holott egy percre sem bántam meg, amit tettem. Tudtam, hogy helyesen cselekedtem, mégis, tartottam attól, hogy elveszítem Taehyungot és talán mégsem jönnek rendbe a dolgok. Mi van, ha szétesik a családjuk? Mi van, ha letartóztatják az apját? Mi van, ha az anyukája kitagadja őt? Mi van, ha Yeri sosem bocsát meg neki? Mi van, ha tényleg eltávolodnak egymástól? Akkor már minden az én hibám lesz. De mégis… mindezek ellenére… ha Taehyunggal folytatódnak a dolgok, ha továbbra is veri őt az apja, ki tudja, meddig fajulnak el a dolgok és talán belehal a sérüléseibe. Akkor ugyanúgy tönkremennek mindannyian. Jobb volt még most az elején véget vetni ennek, bárhogyan is alakul ezután.

Lassan délután hármat ütött az óra. Péntek volt, és mindenki, amilyen hamar csak tehette, elhagyta az iskolát. A folyosó kihalt volt, rideg és csendes, ahogy végigsétáltam rajta. Csupán csak néhány diák lézengett még, de ők is hamar összepakoltak, és futva távoztak. Sírni szerettem volna, és számomra olyan volt, mintha az idő megfagyott volna. Mintha megragadtam volna az érzelmi kavalkád között, és nem tudtam, ki lehetne az, aki egy kicsit is fel tudna vidítani.

- Neked teljesen elment az eszed?! – üvöltötte valaki hirtelen az arcomba, majd a következő pillanatban a szekrénysornak csapódtam. A fájdalom egy pillanatra végigcikázott testemen, amitől hangosan felszisszentem, de sokkal elviselhetetlenebb volt, amikor kinyitottam szemeim és Taehyunggal találtam szemben magam. Szorosan nyomott neki a szekrénynek, két kezével erősen markolta csuklóimat. – Hogy tehetted ezt? Mondtam, hogy ne avatkozz bele és mégis megtetted! Miért csináltad ezt? Miért nem tudtál a seggeden maradni?!

Szemeimbe könnyek szöktek, de nem engedtem útjukra őket. Nagy nehezen vettem egy mély lélegzetet, majd rekedtes hangon csak ennyit mondtam:

- Meg kellett tennem.

- Meg kellett tenned… pff. Nem, Minseo, rohadtul nem kellett volna megtenned! Elmondtam neked, mert annyira akartad, és mert megbíztam benned, erre te a nyakunkra hívtad a gyámhivatalt meg a rendőrséget, és most széthullik a családom! Tényleg ezt akartad?

Gyűlöltem a tudatot és a látványt, hogy Taehyung ennyire haragszik rám, de tudtam, ha sosem bocsát meg nekem, én akkor sem fogom megbánni, hogy nem maradtam csendben és hallgattam rá. Tudtam, ha így teszek, azzal csak neki okozok rosszat, és ezt nem tudtam volna elviselni.

- Taehyung, az istenért is! Hát nem érted? Csak neked akartam jót. Ha továbbra is bánt az apukád, mit gondolsz, mi lett volna veled? Tudtam, hogy mi lesz a következménye, de máshogyan nem oldódik meg a problémátok! Te nem szóltál volna, így másnak kellett megtennie… - szedtem össze magam, és néztem egyenesen az arcára. Bármennyire is fájt, de álltam a tekintetét.

- De rögtön a gyámhivatalt? Ennél jobb ötleted nem lett volna?

- Nem én hívtam fel őket, hanem Jimin!

- Áh, szóval neki is elmondtad. Kösz szépen. Megkértelek, hogy ne tegyed, és mégis…

- Nem én mondtam el neki. Én csak megerősítettem ebben. Jimin azt mondta, ő is látta a sebeket a hátadon, de nem akart rákérdezni és úgy gondolta, nem olyan fontos. Nem csak én tudtam erről, Taehyung, szóval ne csak engem hibáztass.

- De, téged hibáztatlak, mert neked mondtam el egyedül, és te voltál az, aki Jiminnek ezt továbbadta. Nem érdekel, ki fogta meg a telefont és hívta fel a gyámhivatalt, de te voltál mindennek az elindítója! – ütött egy hatalmasat a fejem mellett a szekrénybe, mely sokáig visszhangot vert a néma csendben. Összerezzentem és azokban a percekben rettegtem attól, hogy engem is bántani fog, de még jobban féltem attól, hogyha ez megtörténik, akkor Taehyung ezzel a bűntudattal nem fog tudni együtt élni.

Szemeimből lassan elkezdtek csordogálni a könnycseppek.

- Ennyiből lehetne Lee Hi is mindennek az elindítója, aki kényszerített arra, hogy bújjunk el a szekrényben.

- Jó, hogy nem a szüleidet hibáztatod, amiért ebbe az iskolába írattak be. Ennyire nem tudod elviselni a tetteid következményét?

- Én nem tudom elviselni? Te kezdtél el engem okolni, nem én másokat. Mondd, Taehyung, miért engem utálsz? Miért rajtam töltöd ki a dühödet, ha nem is rám haragszol? Miért nem tudod csak egy kicsit is az én helyembe képzelni magadat? Ha te szereztél volna tudomást rólam, ha velem történt volna az, ami veled, te nem tetted volna meg ezt a lépést? Én tudom, hogy aggódtál az anyukádért és a húgodért, de miért nem gondoltál a többiekre? A barátaidra vagy rám? Szerinted nekünk nem volt nehéz? Szerinted mi nem aggódtunk Jiminnel és a többi barátod nem érzi magát becsapva, amiért nem bíztál meg bennük annyira, hogy segítséget kérj? Abba bele sem gondoltál, mi lett volna, ha jobban elfajulnak a dolgok és esetleg a kórházban kötsz ki és maradandó sérüléseket szerzel? Akkor hogyan véded meg a családodat? Akkor szerinted nem érte volna nagyobb fájdalom őket? Tudom, hogy nehéz neked, el sem tudom képzelni, mennyire, de nem gondolod, hogy pont velem nem kellene így viselkedned, amikor én voltam az, aki kitartott melletted? De tudod mit: Hibáztass csak, ha neked így jó, de akkor is én voltam az, aki levette ezt a terhet a válladról, és ezt te is pontosan tudod. Ha nekem nem is, de magadnak miért nem vallod be, hogy valójában megkönnyebbültél és hálás vagy nekem?

Szinte egy szuszra mondtam el mindent Taehyungnak, amit gondoltam, ami egész nap kavargott és felhalmozódott bennem. Úgy robbant ki belőlem, mint a vulkán, és ezen Taehyung is meglepődött. Sosem voltam egy beszédes ember, de akkor nem tartottam vissza magam. Hagytam, hogy dőljenek belőlem a szavak, még ha nem is voltam biztos abban, hogy hatással leszek rá. El kellett ezeket mondanom, ha másért nem, hát azért, hogy tudjam, én mindent megpróbáltam.

Kihasználva Taehyung pillanatnyi ledermedését, ellöktem magamtól, és elfutottam. Ott hagytam őt a gondolataival, és vissza se néztem. Nem volt hozzá erőm, ahogy neki sem volt bátorsága utánam jönnie. Elrohantam, abban a tudatban, hogy talán sosem találunk újra egymásra.

Vajon képes lesz nekem megbocsátani?